Tanulságos történetek

Paraolimpia

Néhány évvel ezelőtt az egyik paraolimpiai játékokon 9 atléta (akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek) felálltak a 100 méteres futás startvonalához.

A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva), de a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében.

A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi 8 versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett, majd mindenki megállt és visszafordult.  

Mindegyikük.  

Az egyik Down-kóros lány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Aztán mind a 9-en összekapaszkodtak és együtt sétáltak be a célvonalon. A stadionban pedig a nézők felálltak és percekig tapsoltak. Azok, akik ott voltak, a mai napig emlegetik ezt a történetet.

Hogy miért?  

Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog nem az egymás felett aratott győzelem. Az életben sokkal fontosabb másokat győzelemhez segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítani.

A történetet küldte Komáromi Karcsi

 

Örökség

Egy bizonyos hegyi faluban évszázadokkal ezelőtt egy nemesember azon gondolkodott, hogy milyen örökséget hagyjon a falu lakóinak. Végül eldöntötte, hogy templomot épít hagyatékként. A templomépítés tervét titokban tartotta egészen a befejezésig. Amikor az emberek összegyűltek, csodálkoztak a templom szépségén és tökéletességén. Sok dicsérő megjegyzés után egy jó megfigyelő megkérdezte: -  "De hol vannak a lámpák? Miként világítják meg a templomot?" -  Anélkül, hogy válaszolt volna, a nemes rámutatott a falon lévő lámpatartókra, aztán minden egyes családnak adott egy lámpát, hogy vigyék magukkal az istentiszteletre és függesszék fel a falra: - "Valahányszor itt vagytok, az a hely, ahol ültök, világos lesz - felelte a nemesember. -  Amikor pedig nem lesztek itt, az a hely sötét lesz. Amikor távol maradtok a templomtól, Isten házának bizonyos része sötéten marad."

Vajon a mi lámpásunk meg van gyújtva? Azon a helyen világítunk, ahová Isten helyezett minket?
Ha a megfelelő helyen világít életünk, akkor igazi a mi Krisztus várásunk. 

 

 Örökölt búzaszem

Volt egyszer egy gazdag ember. Egész életében megvolt mindene. Három fiát szépen felnevelte. Hanem azért a kincsesláda kulcsával mégsem lehetett a betegséget kizárni a házból. Az bizony őt is utolérte. Nagy bajában, öregségében csak a legkisebb fia ápolta. A másik kettő ezalatt élte világát: szép feleséget, jó cimborákat szereztek.Mégis, mielőtt meghalt volna a gazdag ember, úgy rendelkezett, hogy sok-sok aranyát a legidősebb fia kapja.

    Szép, tornyos házát, száz hordó borát a középsőnek ajándékozta, a legkisebbnek pedig nem hagyott egyebet egyetlen búzaszemnél.Alighogy eltemették, a két nagyobbik fiú hamarosan megvigasztalódott a kincseken. Kinevették az öccsüket:
- No, te ugyan elmehetsz az örökségeddel! Hiába kedveskedtél, hízelegtél az apánknak, mégis minket szeretett jobban! -  Azzal el is kergették a háztól.
    Futott szegény fiú, amíg csak látott, és estére egy rozoga csőszkunyhóban húzta meg magát. Fájó szívvel gondolt az apjára. Sehogyan sem tudta megérteni, miért bánt vele ilyen mostohán. Mihez kezdjen ezzel a búzaszemmel?...

    Keserűségében el is hajította, s elhatározta, hogy másnap világgá megy. Hát, amint reggel felébred, észreveszi ám, hogy a búzaszem kikelt az éjjel, és szemlátomást nő a szára. Úgy nőtt, ahogy nézte.
Mire a nap delelőre ért, gyönyörű, dús kalász ringott a szélben.
- Ennek fele se tréfa! - gondolta a fiú,és leakasztotta válláról a vándortarisznyát. A kalászból a tenyerébe pergette a magokat, és mind egy szemig újra elvetette.
Másnap virradóra azok is kikeltek, szárba szöktek, délre gazdag kalászokat hoztak. A fiú akkorát füttyentett örömében, hogy a rigó is elcsodálkozott a fán. Most már annyi búzája volt, hogy vetett is, maradt is. A maradékot két kő között megőrölte, és kicsi cipót sütött belőle. Éppen bele akart harapni, amikor arra jött egy vándor, de olyan fáradtan, hogy már alig vánszorgott.
- Ennek nagyobb szüksége van a kenyérre, mint nekem - gondolta a fiú, és jó szívvel odaadta a cipótaz öregnek. Igaz, ő maga éhes maradt, de a csodálatos búzaszemek másnap még több termést hoztak, és kétszer akkora cipót süthetett magának. Ez így ment napról napra. Egyre több dolga lett a fiúnak, de szomorúsága elmúlt, arca jókedvtől piroslott.

    Minek is szaporítsam a szót? Hamarosan jómódú ember lett belőle. Mindig annyit vetett és annyit aratott, hogy minden rászorulónak adhatott a kenyeréből. Meg is szerették hetedhét országban.

Esztendők múltak el, míg egyszer, egy zimankós estén toprongyos ember kopogtatott be az ajtaján.
- Könyörülj meg rajtam egy falat kenyérrel, mert éhen halok! - kérlelte panaszosan. A fiú mindjárt az asztalához ültette. Alig ettek, egy másik didergő vándor is bezörgetett éjjeli szállásért. Azt is megvendégelte és megkérdezte tőlük:
- Ugyan milyen nagy szerencsétlenség ért benneteket, hogy így kell a világban vándorolnotok? Felsóhajtott az első:
- Volt nekem sok aranyam, de mind elköltöttem. Szép feleségemnek cicomára kellett. Elfogyott az arany - elhagyott mindenki!

A másik lehorgasztotta a fejét, és nagy búsan mondta:
- Volt szép házam, száz hordó tüzes borom. A sok bort megittuk, a tornyos ház oldalát kirúgtuk a cimborákkal a nagy mulatozásban.
- Én pedig csak a búzaszemmel kezdtem - mondta csendesen a házigazda.
Elkerekedett erre a szeme a két idegennek. Felugráltak az asztaltól:
- Hiszen akkor te vagy a mi öcsénk! Hát nem mentél világgá bánatodban?
- Nem bizony - mondta boldogan a legkisebb fiú. - És most már mindent értek.

    Te, édes bátyám, csak holt aranyakat kaptál; te másik bátyám, elmálló köveket és az elfolyó borban hamis melegséget. De nekem egyetlen búzaszemben örökül hagyta apám a megújuló életet, a munka örömét, a másokon való segítés boldogságát. Most már tudom, hogy az apám nagyon szeretett engem.

A történetet küldte Bácsi Irma , USA-Sacramento

 

 Nagyapa, hány éves vagy?

 Egy este egy unoka a nagyapjával beszélgetett , egyszer csak hirtelen megkérdezte:
- Nagyapa, hány éves is vagy?
A nagyapa így válaszolt:
- Hadd gondolkozzam egy kicsit! A televízió, a gyermekbénulás elleni védőoltás, a fénymásoló gép, a kontaktlencse és fogamzásgátló tabletta előtt születtem. Nem volt még radar, hitelkártya, lézersugár és pengekorcsolya.

  • Még nem találták fel a légkondicionálót, a mosogatógépet, a szárítógépet (a ruhát egyszerűen kitették száradni a friss levegőre).
  • Az ember még nem lépett a Holdra, és nem léteztek sugárhajtású utasszállító repülőgépek.
  • Nagyanyád és én összeházasodtunk és azután együtt éltünk, és minden családban volt apuka és anyuka.
  • Én a számítógép, a kétszakos egyetemi képzés és a csoportterápia előtt születtem.
  • Az emberek nem analizáltatták magukat, legfeljebb amikor az orvos vér-vagy vizeletvizsgálatra küldte őket.
  • 25 éves koromig minden rendőrt és férfit 'uram'-nak szólítottam, minden nőt pedig 'asszonyom'-nak vagy 'kisasszony'-nak.
  • Párjuk a galamboknak és a nyulaknak volt, de nem az embereknek.
  • Az én időmben ha egy hölgy felszállt az autóbuszra vagy a villamosra, a gyerekek és a fiatalok mindenki másnál hamarabb álltak fel, hogy átadják neki a helyüket, de ha állapotos volt, a helyére kísérték és - ha kellett - megváltották a jegyét és odavitték neki.
  • A nő elsőként lépett liftből ki; alátolták a széket, hogy leülhessen egy férfi sosem üdvözölt úgy egy nőt, hogy ne állt volna fel, ha éppen ült. Kinyitotta előtte az autó vagy bármi más ajtaját, és a férfi segített neki levenni a kabátját.
  • Az én időmben a szüzesség nem okozott rákot, és a családi erény bizonyítéka volt a lány tisztasága a férj számára. A mi életünket a tízparancsolat, a józan ész, az idősebbek és az érvényes törvények tisztelete szabályozta.
  • Bennünket megtanítottak arra, hogy különbséget tegyünk jó és rossz között, és hogy felelősek vagyunk tetteinkért és következményeikért.
  • A komoly kapcsolat azt jelentette, hogy jóban voltunk unokatestvérekkel és barátokkal.
  • Ismeretlen volt a vezeték nélküli telefon, a mobiltelefonról nem is beszélve.
  • Sosem hallottunk sztereó zenéről, URH rádióról, kazettákról, CD-ről, DVD-ről, elektromos írógépekről, számológépekről (még mechanikusakról sem, hát még hordozhatókról).
  • A 'notebook' jegyzetfüzet volt.
  • Az órákat naponta felhúzták.
  • Semmi digitális nem létezett, sem órák, sem világító számos kijelzők a háztartási gépeken.
  • Gépeknél tartva: nem voltak pénzkiadó automaták, se mikrohullámú sütők, se ébresztőórás rádiók. Hogy videomagnókról és videokamerákról ne is beszéljünk.
  • Nem léteztek azonnal előhívott színes fényképek. Csak fekete-fehér képek voltak, előhívásuk és másolásuk több mint 3 napig tartott. Színes képek nem léteztek.
  • Nem hallottunk Pizza Hutról vagy McDonald'sról, se az instant kávéról, se a mesterséges édesítőkről.
  • Az én időmben a fű olyasmit jelentett, amit nyírtak, nem szívtak.
  • Mi voltunk az utolsó nemzedék, amely azt hitte, hogy egy asszonynak férjre van szüksége ahhoz, hogy gyereke legyen. És most mondd, szerinted hány éves vagyok!


- Hát, nagyapó, biztosan több, mint  200! - felelt az unoka.

- Nem, kedvesem, csak 60!

 

A megrepedt cserépedény

Egy indiai legenda szerint egy férfi minden nap a falu szélére járt vízért egy új és egy régi edénnyel.Az öreg edény már meg volt repedve, csorgott a víz belőle és a hazafelé úton a fele kifolyt. 2 éven keresztül minden nap ugyanazt az utat tette meg a férfi.Az új edény büszke volt, a teljesítményére és tudatában volt annak, hogy teljes mértékben megfelelt arra, amire készítették. Míg az öreg edény majd meghalt szégyenében, hogy a feladatát nem tudta tökéletesen ellátni még akkor is ha tudta, hogy a repedések a hosszú évek hűséges munkájának a következményei voltak. Úgy szégyellte magát, hogy egy nap amint a kútnál pihentek így szólt a férfihoz:

- Sajnálom, hogy minden alkalommal csak félig telt edénnyel érsz haza így csak félig tudom a szomjadat oltani.

A férfi elmosolyodott és azt mondta:

- Nézz jól körül hazafelé az úton! 

Így is tett az edény és látta, hogy az ő oldalán az árok széle sokkal zöldebb volt. 

-Látod, hogy a te oldalad sokkal szebb - mondta a férfi. Mindig is tudtam, hogy repedések vannak rajtad és így kihasználtam ennek az előnyét. Virágokat, salátát és más zöldséget ültettem és te minden alkalommal megöntözted őket. Így rózsát szedhettem,hogy a házunkat szebbé tegyük, a gyerekeim salátát, káposztát, hagymát ehettek. Ha te nem olyan lennél, amilyen vagy, akkor mindez nem lenne. 


/Paolo Coelho/

Mindannyiunknak megvan a saját különleges hibája. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik mindannyiunkban megvannak, ezek teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékesé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak amilyen, s a jót meglátni másokban.

Egy mosolyon múlott

Egyszer egy pap New York Bowery nevű részén járt, ahol sok a hajléktalan.
Három barátjával épp a komp felé igyekezett. Útközben láttak egy rongyokba öltözött embert a járdán ülni. Nagyon piszkos volt, és szemmel láthatóan depressziós. Amikor a tekintete összetalálkozott a papéval, intett neki,
hogy menjen oda hozzá. A pap meghatottan elindult felé. A barátai azonban gyorsan rászóltak: ,,Csak nem mész oda ahhoz a csavargóhoz?!" A pap elengedte a füle mellett barátai figyelmeztetését, és odalépett a hajléktalanhoz. Pár szót váltott vele. Aztán rámosolygott és indult a komphoz.
Amint a beszállásra várakoztak, a hajléktalan futva odajött hozzá, és zokogott, mint egy gyerek. Előhúzott egy fegyvert, és azt mondta: "Atyám, ma reggel, mielőtt találkoztunk, arra készültem, hogy befordulok egy sikátorba, és szétloccsantom a fejemet. Amikor ön felbukkant, intettem és ön odajött. Válaszolt a hívásomra és a könyörgésemre. Aztán úgy beszélt velem, ahogy azzal beszélnek, akit szeretnek, de nem ez tartott vissza attól, amit terveztem. Távozóban a szemembe nézett, és rám mosolygott. Hét év óta ez volt az első jele az emberi szeretetnek, ami felém irányult, és el akartam mondani, hogy a mosolya visszaadta ma az életemet." Aztán beszélgettek még egy kicsit kettesben, a pap megtudta, hogy ez az ember valamikor orvos volt a John Hopkins Kórházban. A pap megáldotta, majd folytatta útját.

Később a pap elment a kórházba, és kérdezősködött a férfi felől. Különböző orvosoknak és nővéreknek említette meg az illető nevét, és azt mondták, hogy tényleg orvos volt itt, de valami probléma miatt távozott. Senki sem tudta megmondani, hogy hol tudná megtalálni.

Három évvel később csörög a telefon, és egy kellemes hang üdvözli a papot.

 

Rózsabimbók

Milliónyi rózsa ontotta nap, mint nap illatát, élte mindennapos életét. A zsenge rügyekből egyszer, egyszerre pattant ki két egyformám harmatos rózsabimbó. Külsőre teljesen egyformák voltak ugyan, ám mindketten mást gondoltak rövidke életükről.

Az egyik így gondolkozott: ˝Gyönyörű ez a reggel, amint a nap kisüt, széttárom szirmaimat, hogy aki csak erre jár, élvezhesse illatomat.˝

 Így is tett. Amint a nap sugarai megsimogatták, kinyílt és bőven ontotta bódító illatát. Ám még szinte dél sem volt, szirmai hervadni kezdtek, és estére teljesen elhervadt.

A másik harmatos rózsabimbó így gondolkozott: ˝Én bizony nem fogok akárkinek illatozni. Az én illatom különlegesebb, mint a többieké. Csak annak tárom szét szirmaimat, hagyom élvezni illatom, akit én választok ki, aki érdemes erre.˝

Múltak az órák, de ő senkit sem talált megfelelőnek magához. Így jött el az este és ez a rózsabimbó is elpusztult, anélkül, hogy kinyílt volna.

A tanulságot mindenki vonja le magának...

Nagy hiba ha arra várunk amit megálmodtunk, amiről ábrándozunk.  Mindig jobbra és szebbre várva elszalasztjuk az élet lehetőségeit és mire észbe kapunk már késő.

 

Gyökössy Endre

Recept

– Igehirdetésének egyik mondata hozott ide.
– Örülök, hogy eljött, foglaljon helyet, s mondja el, mi volt az a mondat.
– A félretett, az összegyűjtött harag felgyülemlik, és – azt hiszem, így hangsúlyozta – gyűlölet lesz belőle, s azt öli, aki gyűlöl, lassan, de biztosan. – Ugye Pál apostolt idézte: a nap le ne menjen a ti haragotokon!?
– Erről is szó volt, de gondolom, mást is szeretne még mondani.
– Igen. Kérdezni szeretnék. Kétszer elvált asszony vagyok. Mindkét házasságom anyám nehéz természete miatt bomlott fel, akivel együtt kellett laknunk. Nem volt más megoldás. Anyám pedig képtelen volt elvágni a lelki köldökzsinórt, szinte pórázon tartott vele, mint kisgyermek koromban. Azt pedig egyik veje sem tudta elviselni, hogy elsősorban anyám „kislánya” legyek a házasságban és ne feleség. Merem állítani: mindketten anyám elől menekültek el. Már évek óta egyedül élünk, anyám és én. Egy fedél alatt, de némán és acsarkodva, keserűen, robbanékony légkörben. Hónapokkal ezelőtt rémülten döbbentem rá – rettenetes kimondani is –, hogy gyűlölöm az anyámat kétszer tönkretett életem miatt. De ez a gyűlölet valóban engem öl. Míg házasságban éltem, jóformán sose voltam beteg. Most kétségbeejtően rossz alvó vagyok, s szüntelenül fáj valamim. Szédülök, a vérnyomásom ugrál, szorongásaim vannak. Megromlott az egészségem, és egyre fogyok. Már orvoshoz sem megyek, mert minden leletem negatív, csak éppen én vagyok pozitív, beteg. Érzem, hogy ha nem történik valami: a magam gyűlölete öl meg. Mondja: mit tegyek?
– Mit tett eddig?
– Imádkoztam azért, hogy ne gyűlöljem az anyámat.
– Mióta imádkozik ezért?
– Amióta tudom, hogy gyűlölöm.
– Csak azért imádkozott, hogy ne gyűlölje?
– Nem, olykor, ha tudtam, azért is, hogy szeretni tudjam.
– Engedjen meg egy kérdést. Hogyan várta ennek a kérésnek a teljesítését? Tulajdonképpen mit várt?
– Hát, hogy szeretni tudjam.
– Tehát valami érzésre várt. Ne haragudjék, ha így mondom: valami jóleső, meleg bizsergésre várt a szíve körül ugye? És az elmaradt. Így van?
– Valahogy így. De már nem is imádkozom. Csalódtam az imában.
– Szeretnék valami mást is ajánlani.
– Azért jöttem.
– Érzésekre várt, de nem tett semmit. Arra várt, hogy Isten tegyen az életével valamit. Így van?
– Igen, körülbelül így.
– Pedig Isten mindent megtett értünk a Krisztusban...
– A kereszten?
– Ott, és ezért nekünk is mindent meg kell tennünk, ami tőlünk telik, hálából. Édesanyjáért kellene valamit megtennie még. Mert legtöbbször az érzésekből lesznek a cselekedetek, de olykor az elkezdett cselekedetekhez csatlakoznak az érzések. Vagy váltanak ki érzéseket.

– De mit tegyek?
– Céltudatosan, rendszeresen és naponként tegyen jót édesanyjával és eközben imádkozzék érte, ha még tud.
– De mondtam, hogy gyűlölöm.
– Meg akar gyógyulni?
– Igen.
– Akkor cselekedjék, és ne keressen kibúvót. Egyébként Jézus is mondott egyet s mást, még az ellenség szeretetéről is.
– Mit tegyek hát?
– Ha most orvos lennék és receptet írnék, biztos gyógyszert a gyűlölet és egyéb betegségei ellen, kiváltaná?
– Kiváltanám.
– Bevenné?
– Bevenném.
– Akkor ott van papír, meg toll, diktálnék egy receptet. Írja?
– Írom.
Ime a RECEPT:

Tessék: hétfőn reggel mosolyogva köszöntőm őt és megkérdezem, hogy aludt.

Kedden: kitakarítom az ő szobáját is.

Szerdán: két szelet süteményt hozok neki. – Írja csak, írja.

Csütörtökön: elhívom sétálni, hazafelé pedig kérdezgetek és hagyom őt – csak őt – beszélni. Pénteken: megkérem, hogy zongorázza el azt a dalt, amit gyermekkoromban szokott.

– Már évek óta nem zongorázik.
– De kérnie szabad.

Szombaton: megkérem, hogy segítsen jó túrós gombócot főzni, mert azt ő jobban tudja. Vasárnap: bemegyek a szobájába, amikor lefeküdt, betakargatom és megcsókolom. Pont. Ismeri ezt a zenei kifejezést? Da capo al fine? Elejétől végig. Nos, a következő héten ugyanígy vagy hasonlóan: da capo al fine s egy hét múlva felkeres és megbeszéljük a többit.
– A csókot is kell?
– Igen.
– Jaj!
– Miért, jaj?
– Mert évek óta nem csókoltam meg.
– Vállalja ezt a hetet így?
– Megkísérlem.
– Isten segítse. Várom.

Nem jött. Hetekig nem jött.
De egy hétfőn, kora reggel telefonált.

Sírva: – Mikor tegnap ismét betakartam, az én hideg és kőkemény anyám felült az ágyban, és magához ölelte a fejem, és éreztem, hogy könnyes a szeme és azt mondta: – De jó vagy mostanában hozzám. – Akkor, évek óta először, éreztem, hogy szeretem az anyámat.
Aztán hozzátette: – Adja másnak is oda ezt a receptet!
Tessék.

GYÖKÖSSY ENDRE

 

Reklamáció a repülőgépen

Ez a jelenet a British Airways London-Johannesburg közötti járatán történt meg.

Egy ötvenes fehér asszony egy fekete utas mellett ült. Láthatóan nagyon zaklatott állapotban volt amikor hívta a légikísérőt.

A légikisasszony megkérdezte:

- Mi a probléma, asszonyom?

A fehér nő ingerülten mondta

- Talán nem látja? Egy fekete mellé ültetett engem. Nem bírom elviselni, hogy egy ilyen gusztustalan lény mellett kelljen ülnöm. Adjon nekem egy másik ülést! Kérem!

A légikisasszony nyugtatta a felbőszült utast.

- Nyugodjon meg, a gépen majdnem minden ülés foglalt. Megnézem, hogy van-e még szabad hely.

A légikisasszony elment, majd néhány perccel később visszajött.

 - Asszonyom, mint ahogy gondoltam, nincs több üres helyünk a turista osztályon. Beszéltem a parancsnokkal és ő megerősítette, hogy a bussiness classon sincs több hely. Van azonban egy hely az első osztályon.

Mielőtt az asszony bármilyen megjegyzést tehetne, a légikisasszony folytatta.

- A mi légitársaságunknál egyáltalán nem szokás, hogy egy turista osztályon ülő utasnak engedélyezzék, hogy átüljön az első osztályra de figyelembe véve a körülményeket, a parancsnok úgy találta, hogy valóban botrányos arra kényszeríteni valakit, hogy egy ilyen visszataszító ember mellett üljön.

A légikisasszony a feketéhez fordul:

- Nos, kérem Uram, ha úgy kívánja, vegye a kézipoggyászát, mivel az első osztályon a szabad hely Önre vár.

A körülöttük levő utasok, akik elképedve asszisztáltak a jelenethez, felemelkedtek és tapsoltak.

 

A legszebb könnycsepp

 

Angyalt küldött a földre a Jó Isten, hogy vigye fel az égbe a legszebb könnycseppet.

Az angyal bejárta az országot, világot. Végre rátalált egy özvegy édesanyára, aki egyetlen gyermekének koporsója felett hullatta könnyeit. Minden könnycseppje igazgyöngynek látszott, szikrázott rajtuk a napsugár. Az angyal azt gondolta, hogy könnyen teljesítette a feladatot. Túl korán örvendezett. Isten ugyan megdicsérte őt szorgalmáért, de azt mondta, hogy szebb könnycsepp is van a világon.

Az angyal ismét útnak indult. Másodszor egy ártatlan kisfiú könnyét vitte az égi trónus elé, de ezzel sem teljesítette feladatát. Újból a földre röppent. Villámgyorsan gyűjtögette a legkülönbözőbb könnycseppeket: Hálakönnyből, keserű csalódásból kihullajtottat, bánatos édesapáét, szomorú édesanyáét, haldokló emberét... Isten azonban mindezekre azt válaszolta: szebb könnycsepp is van a világon!

Szomorú volt az angyal mert nem tudta teljesíteni Isten kívánságát. Bele is fáradt a sok keresésbe. Betért egy templomba pihenni. Úgy gondolta hiába minden igyekezete, a legszebb könnycseppre soha sem talál rá.

A templom félhomályában egyszer csak egy embert vett észre, aki félrehúzódva keserűen zokogott. Saját bűneit siratta, nem talált vigaszt, mert átérezte szörnyű tettét: az Istent bántotta meg. Ezért folyt a könnye és meleg esőként áztatta a poros követ. Az angyal nyomban mellette termett: szemkápráztatóan ragyogott valamennyi könnycsepp, miközben tarsolyába gyűjtögette őket. Érezte, hogy végül mégis sikerül teljesítenie a rábízott feladatot. Valóban a könnycseppek oly szépek voltak, hogy az angyal nem tudta levenni róluk a tekintetét.

Amikor a könnycseppekkel odaállt a Jó Isten elé, dicséretben részesült. Isten így szólt hozzá:

- Látod nincs szebb ragyogás, nincs aranyosabb fénysugár, mint ami a bánat könnyéről verődik vissza. Mert a bánat fakasztotta könnycseppek igaz szeretetről tanúskodnak, és csillogásukkal a bűntől megmenekült szabad ember szépségéről győzik meg a világot. A bűntől felszabadult ember az örökkévalóság fényét sugározza.

Ha vétkezel, szállj magadba és őszintén bánd meg bűneidet. Isten a megtérő bűnösnek mindig kész megbocsátani.

"Halló, itt Dr. Lawson. Emlékszik még rám? A kikötőben találkoztunk. Ismét itt vagyok a kórházban. Csak azt akartam mondani, hogy milyen sok múlik egy mosolyon - néha minden egy mosolyon múlik."

Miért kiabálunk amikor dühösek vagyunk?

Egy szent tanító a Gangesz partján készült a rituális fürdőjére, amikor a közelben egy család tagjait hallotta dühösen kiabálni egymással. Mosolyogva a tanítványaihoz fordult és megkérdezte:
- Miért kiabálnak az emberek, amikor dühösek?
A tanítványok elgondolkodtak, s az egyikük így szólt:
- Amikor elvesztjük az önuralmunkat, kiabálunk.
- De miért kell kiabálni, amikor az, akihez beszélsz ott áll melletted? Halkan is elmondhatnád neki azt, amit akarsz - mondta a tanító.
A tanítványok nem találták a választ, s a szent a következő magyarázatot adta:
- Amikor az emberek haragszanak egymásra, a szívük eltávolodik egymástól. A távolság miatt kiabálniuk kell ahhoz, hogy hallják egymást. Minél dühösebbek, annál jobban kiabálnak, mert annál nagyobb a távolság.
Amikor két ember megszereti egymást, nem kiabálnak, hanem kedvesen, lágyan beszélnek, mert a szívük nagyon közel áll egymáshoz, nincs köztük távolság. Amikor még jobban szeretik egymást, annyira egy helyen van a szívük, hogy már halkan sem kell megszólalniuk, megértik egymást már abból is, hogy csak egymásra néznek. Ilyen közel állunk egymáshoz, amikor szeretet van.
A tanítványaira nézett, és így folytatta:
- Amikor vitatkoztok, ne hagyjátok, hogy a szívetek eltávolodjon. Ne mondjatok olyan szavakat, amelyek eltávolítanak benneteket egymástól, mert különben eljön az a nap, hogy olyan nagy lesz a távolság, hogy nem találjátok meg a visszavezető utat.
Forrás: http://uvhirlevel.i-design.hu/archivum.php?page=hetilelekemelo/hl121001

Ki vagy?
A kómában fekvő asszony haldoklott. Hirtelen az volt az érzése, hogy felvitték az égbe, és ott állt a bírói szék előtt.
- Ki vagy te? - kérdezte egy hang.
- A polgármester felesége - válaszolta.
- Nem azt kérdeztem, hogy kinek a felesége vagy, hanem azt, hogy ki vagy.
- Négy gyermek anyja.
- Nem azt kérdeztem, hogy kinek az anyja vagy, hanem, hogy ki vagy.
- Tanítónő vagyok.
- Nem a foglalkozásod kérdeztem, hanem azt, hogy ki vagy.
És ez így ment tovább. Bármit is válaszolt, úgy tűnt, hogy nem a megfelelő választ adta arra a kérdésre, hogy ki is ő.
- Keresztény vagyok.
- Nem a vallásodat kérdeztem, hanem azt, hogy ki vagy te.
- Én az vagyok, aki mindennap a templomba ment, és mindig segítette a szegényeket és a rászorulókat.
- Nem azt kérdeztem, hogy mit tettél, hanem hogy ki vagy.
Végül is megbukott a vizsgán, mert visszaküldték a földre. Amikor felgyógyult betegségéből, elhatározta, hogy utánajár, ki is ő. És ez nagyon megváltoztatta az életét.

Anthony de Mello

Bruno Ferrero: A kéz és a homok
Gyuri, a 13 éves fiú, anyjával sétálgat a folyóparti fövenyen. Egyszer csak anyjához fordul és megkérdezi: - Anya, hogyan lehet megtartani a barátomat, ha egyszer már sikerült találnom egyet? Az anya egy-két másodperc gondolkodás után lehajol és mindkét kezével merít a homokból. Majd mindkét tenyerét az ég felé tartva, egyiknek az ujjait kezdi összeszorítani: a homok kezd kipréselődni az ujjai közül. Minél jobban szorította őket, annál több homok préselődött ki a tenyeréből. A másik tenyerét ellenben csak lazán szorította össze: a homok mind benne maradt. Gyuri elámulva nézte, mit csinál az anyja. Majd így kiáltott: - Anyám, megértettem. Egy hegyi kis kápolnában találtam egy szentképet, a Madonnát ábrázolta. Valaki elveszítette.

A hátulján egy imádság volt: - „Az elfogadás imádsága".
Íme:
Uram, Segíts, hogy mindenki számára barát legyek,
Aki nem fárad bele a várásba,
Aki jósággal befogad,
Aki szeretettel ad,
Aki nem fárad bele a meghallgatásba,
Aki örömmel hálálkodik.
Olyan barát, akit biztosan megtalálnak,
Ha valakinek szüksége van rá.
Segíts, hogy biztos jelenlét legyek,
Akihez bárki fordulhat,
Amikor óhajtja;
Hogy tudjak megnyugtató barátságot kínálni,
Örömteli békét sugározni,
A te békédet, Uram.
Tedd, hogy készséges és szívélyes legyek,
Főleg a leggyöngébbek és védtelenek iránt.
Így, anélkül hogy rendkívüli dolgokat tennék,
Hozzá tudom segíteni a többieket,
Hogy közelebb érezzenek magukhoz Téged,
minden gyengédség Urát.
 
Tanulságos történet

Egy rózsa éjjel-nappal a méhekkel álmodott, de a valóságban egy sem pihent meg a szirmain. A virág azonban tovább álmodozott. Hosszú éjszakáin elképzelte, hogy az eget ellepik a méhek, és sorra leszállnak, hogy megcsókolják őt. Így tudta kibírni másnapig, amikor a napsütésben újra kinyílt.

Egyik este megszólalt a hold, aki ismerte a rózsa magányát:
- Nem unod a várakozást?
- Talán. De folytatnom kell a küzdelmet.
- Miért?
- Mert ha nem nyílok ki, elhervadok.
Amikor úgy érezzük, hogy a magány minden szépséget elpusztít, a túlélés egyetlen módja az, ha nyitottak maradunk.
De nem mindegy, hogy mire! 
 
Az öröm tízparancsolata

1. Minden reggel hűségesen kérd Istentől az örömöt.
2. Mosolyogj, és tanúsíts nyugalmat kellemetlen helyzetben is.
3. Szívből ismételgesd: "Isten, aki szeret engem, mindig jelen van."
4. Szüntelenül törekedj arra, hogy az embereknek csak a jó oldalát lásd.
5. Könyörtelenül űzd el magadtól a szomorúságot.
6. Kerüld a panaszkodást és a kritikát, mert ezeknél semmi sem nyomasztóbb.
7. Munkádat örömmel és vidáman végezd.
8. A látogatókat mindig szívesen, jóindulattal fogadd.
9. A szenvedőket vigasztald, magadról felejtkezzél el.
10. Ha mindenütt az örömet terjeszted, biztos lehetsz abban, hogy magad is rátalálsz. 

 G. C.

  Mi a szeretet?

 - A szeretet az nem a nagy nyilatkozatok, hanem az egyszerű dolgok ok nélküli cselekedetei.
Vagyis: - Kérsz egy kávét? - Fáradt vagy? - Miben segíthetek?
- Vagy egy telefonhívás, egy váratlan levél, egy szívből szóló meghívás, egy séta kettesben.
- Egymásnak minden ok és számítás nélkül megtenni dolgokat!
- Elfogadni egymást olyannak, amilyen, hallgass a szívedre és ne siess!
- Nézni egymást, a szív és a lélek szemével. A kimondott szó hazug is lehet, de a szemeink soha nem hazudnak!
- Egyszerűen együtt lenni, nem csak testileg, hanem lelkileg is: ez a szeretet! Miért kell várni addig, míg meghal valaki, és akkor kimondani azt, hogy "Szeretlek"?
- A szeretet nem bíráskodás, nem kritizálás, és nem ítélkezés. Képesek legyünk azt kimondani: "A te helyedben én sem tudtam volna jobban csinálni" - vagy irigység nélkül mondani: "Csodálatos, amit tettél"!
- Ez ennyire egyszerű, nem bonyolult. De ha szeretet nem lakozik bennünk, mindent elmulasztunk az életben!
- Akiben szeretet van, és őt is viszont szeretik, az egy kiváltság és annak az élete rendkívüli, annak ragyognak a szemei és a lelke meleget sugároz!

ISTEN SZERET! 

Fejezd be a versenyt!
Az 1992-es Barcelonai Olimpiai Játékokon az atlétika történetének egyik leghihetetlenebb jelenete játszódott le.
A brit Derek Redmond egész életében arról álmodott, hogy egyszer aranyérmet nyer 400 méteres síkfutásban. Ez az álom elérhető közelségbe került, amint a startpisztoly eldördült a barcelonai elődöntőben. Élete nagy versenyét futotta, és már látta maga előtt a célvonalat, ahogy a célegyenesbe fordult. Akkor hirtelen éles fájdalom hasított a lábába. Elszakadt jobb térdszalaggal orra bukott.
A Sports Illustrated beszámolt a drámai eseményekről:
Miközben az orvosi segítség közeledett, Redmond nagy kínlódás árán felállt. "Állati ösztön volt" - vallotta később. Ugrálva újra elindult, és egy őrült kísérletet tett, hogy befejezze a versenyt. Ahogy odaért a célegyeneshez, egy nagydarab, pólóba öltözött férfi lejött a lelátóról, félrelökött egy biztonsági őrt, odarohant Redmondhoz, és átkarolta. Jim Redmond volt az, Derek édesapja. „Nem kell ezt csinálnod," mondta síró fiának. „Dehogynem!" - felelte Derek. "Na, jól van akkor,- mondta Jim, - együtt befejezzük."
Úgy is tettek. A biztonsági embereket úgy kellett lerázni, miközben a fiú időnként az apa vállára hajtotta fejét. Derek futósávján maradva végigfutották a pályát a csodálkozó tömeg előtt, mely aztán felállt, üvöltött és sírt.
Derek nem aranyéremmel távozott erről a versenyről, de egy olyan édesapa hihetetlen emlékével, aki fia szenvedését látva felkelt a székéről a lelátón, hogy segítsen fiának befejezni a versenyt.

A felhő és dűne

Egy igencsak fiatal felhőcske először nyargalászott fenn a magasban, néhány igen nagyra dagadt és bizarr felhő társaságában.
Midőn a nagy Szahara sivatag fölött haladtak, társai, akik már tapasztaltabbak voltak, egyre biztatták:
 - Szaladj csak, szaladj! Ha megállsz, elvesztél.
A felhőcske azonban nagyon kíváncsi volt, mint a fiatalok általában, és lesiklott a vágtató bivalycsordához hasonló gomolygó felhők alá.
-  Mit művelsz? Hová mész? - vicsorgott vissza rá a szél.

A felhőcskének azonban igen megtetszettek az aranyló homokdűnék: valóban elragadó látványt nyújtottak. Lassan-lassan föléjük ereszkedett. Úgy tűnt, hogy megannyi széltől cirógatott aranyfelhőre talált bennük.
Egyikük rámosolygott. - Szia - mondta neki. Nagyon bájos dűne volt. Épp akkor formálta a szél, aranyló fürtjeivel játszadozva.
- Szia. Az én nevem Felhő - mutatkozott be a felhő.
- Az enyém meg Dűne - hangzott a válasz.
- Hogy megy a dolgod ott lenn?
- Mendegél... Nap és szél. Néha túl meleg van, de azért minden rendben. És a tied?
- Nap és szél... nagy vágták az égen.
- Az én életem igen rövid. Ha megjön a nagy szél, lehet, hogy el is tűnök.
- Sajnálod?
- Egy kicsit. Olyan, mintha semmire se kellenék.
- Azt hiszem, rövidesen én is esővé változom és leesem. Ez az én sorsom.
A dűne habozott egy pillanatig, aztán azt mondta: - Tudsz róla, hogy mi úgy hívjuk az esőt: mennyország?
- Nem is tudtam, hogy ilyen fontos vagyok - mosolygott a felhő.
- Egy-két idősebb dűne elbeszéléséből tudom, mennyire jótékony az eső. Akkor csodálatos dolgok borítanak be minket, amiket úgy hívunk, hogy ...fű... és ...virágok...
- Ó, igen, ismerem őket.
- Valószínűleg, én nem fogom megismerni őket soha - fejezte be szavait a dűne.
A felhő gondolkodott egy darabig, aztán megszólalt: - Tulajdonképpen én is rád hullajtanám az esőmet...
- De akkor meghalsz...
- Te pedig kivirulsz - szólt a felhő és lassan kezdett átváltozni jótékony esővé.
Másnap a kis dűne csupa virág volt.

"Uram, tégy engem lámpássá. Elégek ugyan, de világítok másoknak!"
Forrás:http://uvhirlevel.i-design.hu/archivum.php?page=hetilelekemelo/hl120813

 A gazdag ember és az indiánok  
Egyszer egy gazdag ember elment egy szigetre kincset keresni. Találkozott indiánokkal, akiket felfogadott, hogy vigyék utána a csomagjait. A gazdag ember már három napja loholt előre a kincstalálás reményében, mikor az indiánok megálltak, és egy tapodtat sem mozdultak. A gazdag ember visszament, és megkérdezte tőlük:
- Miért nem jöttök tovább?
Ők ezt válaszolták:
- Elhagytuk a lelkünket, és most bevárjuk.

Halálos golyócskák
A mexikói férfi, aki egy dél-arizonai szeméttelepen ócskavasat pakolt rozzant kisteherautójára, izgatott volt. Ez a nagy fogás azt eredményezi, hogy étel kerül az asztalra és pénz a zsebbe, amint a vasat készpénzre váltja a mexikói vas- újrahasznosítónál.
Ahogy a kocsi az autópályára fordult, egy régi fogászati röntgenkészülékből kis acélgolyócskák gurultak ki és szaladtak szét a kocsi bordás rakterén. Ezek az apró radioaktív golyócskák ott pattogtak az elmozduló fémlemezek között, és ide-oda gurultak a platón. Némelyik az úttesten landolt.
Mihelyt pesóvá változott az ócskavas, a férfi visszasietett a falujába, s közben még mindig fémgolyócskák gurultak a plató bordái között. Nem telt bele sok idő, és a gyermekek felfedezték a csillogó, fényes kincset - és a golyózás népszerű lett a faluban. Az üveggyöngyök, macskaszemek, apróságok mellett a kis golyók lettek a legáhítottabb kincsek minden gyermek gyűjteményében.
Nemsokára a helyiek közül sokan hasonló tünetekre kezdtek panaszkodni: vöröses kiütés, kimerültség, hajhullás, hányás. Hónapok teltek el, és több haláleset is bekövetkezett a faluban, mire felfedezték az okot: emberek tucatjai szenvedtek súlyos sugárfertőzésben.
A kicsi szép golyókról, amelyeket tartogattak, eladtak, és kincsként őriztek, kiderült, hogy nemcsak elragadóak, hanem halálosak is.

A hó fogságában
Egy ember, aki az alaszkai Chugach hegységben túrázott, remélte, hogy még a halálos hófúvás előtt eljut a táborhelyre. De már túl késő volt. A hófúvás olyan dühvel tört rá, hogy egy méternyit sem látott előre. Miközben igyekezett megtalálni a helyes útirányt, a szélfútta hó és jég leverte lábáról. Bár tudta, hogy nagyon közel van a tábor, elveszítette tájékozódó képességét, és nem tudta eldönteni, merre menjen.

Végül az éj sötétjében - csuromvizesen, átfagyva és teljesen kimerülten - leroskadt egy hókupacra. Nem bírt továbbmenni. Beletörődött, hogy itt kell meghalnia.
Ahogy ott feküdt a hóban, úgy tűnt, mintha valamit hallott volna - valamiféle halk sírást, mintha egy kutyakölyök szűkölne. Szólongatni kezdte, és megpróbálta a hang irányába vonszolni magát. Hát persze, hogy egy kutya volt az, ami szintén eltévedt a hófúvásban. A kiskutya valahogy elkeveredett az anyjától, és most halálra fagyva nyüszített a hóban. A férfi gyorsan elkezdte dörzsölni a kis testet, hogy a vérkeringés beinduljon, és így életben maradhasson. Leheletével is melengette a kutyust, és egész éjszaka azon fáradozott, hogy életben tartsa.
Másnap falusi járőrök megtalálták a férfit és a kutyát, mindkettőt élve. Kiderült, hogy amíg az éjszaka folyamán azon fáradozott, hogy életben tartsa a kutyust, önmagát is életben tartotta.

Saját szemüvegünkön keresztül nézünk mindent
Egy faluban mindenki vak volt. Egy napon a falu lakói közül hatan találkoztak egy emberrel, aki elefántháton jött feléjük. A hat ember megkérte az utazót, engedje meg, hogy megérintsék a nagy állatot, nem tudták ugyanis, hogyan néz ki egy elefánt, és úgy akartak visszamenni a faluba, hogy el tudják ezt mesélni a többieknek. Az utazó beleegyezett, és a hat embert az elefánt különböző testrészeihez vezette. A vakok alig várták, hogy visszaérjenek, és elmeséljék a faluban, hogy mit tapasztaltak.
Az első, aki az állat oldalánál állt, ezt mondta: - Az elefánt olyan, mint egy nagy fal.
- Nem úgy van, - vágott közbe a második, aki az elefánt agyarát fogta - az elefánt kicsi, kerek, sima és hegyes.
A harmadik, aki az elefánt fülét fogta, tiltakozott: - Az elefánt egyáltalán nem ilyen! Olyan, mint egy hatalmas levél.
- Nem értek egyet veletek, - mondta a negyedik, aki az ormányát fogta - az elefánt olyan, mint egy cső.
Az ötödik nem értette, hogy miért mondják ezt. Ő az állat egyik lábát fogta. - Az elefánt kerek és vastag, mint egy fatörzs.
A hatodiknak megengedte az utazó, hogy felüljön az elefánt hátára. Ő így szólt: - Egyik megállapítás sem jó! Az elefánt olyan, mint egy nagy mozgó hegy.
Mindannyian másképp látjuk a dolgokat, és sokszor nem lehet azt mondani, hogy nekem van igazam, vagy neked. Több részből áll össze az egész. Mindnyájan a saját "szemüvegünkön" keresztül nézzük egymást, a helyzeteket, és Istent is!
Wayne Rice Fején a szöget c. könyvéből

Noé bölcsessége
Mindenre, amit tudnod kell az életben, megtanít Noé Bárkája.
1. Ne késd le a hajót!
2. Emlékezz, mind ugyanabban a hajóban vagyunk!
3. Tervezz előre! Akkor sem esett az eső, amikor Noé megépítette a bárkáját.
4. Tartsd jó kondiban magadat! Mikor hatvanéves leszel, lehet, hogy valaki felkér egy nagy dologra.
5. Ne törődj a kritikákkal! Csak tedd meg a munkát, amit meg kell tenni!
6. A jövődet építsd magasra!
7. A biztonságod érdekében mindig párban utazz!
8. A sebesség nem mindig számít. A csiga és a párduc is ugyanabban a hajóban van.
9. Ha stresszes vagy, lebegj kicsit!
10. Emlékezz: a bárkát amatőrök, a Titanicot pedig profik építették.
11. Nem számít a vihar, ha Istennel vagy, a végén mindig vár a szivárvány.

Mikor halok meg?
Egy család súlyos autóbalesetet szenvedett. Misi, a két fiútestvér közül a fiatalabbik, súlyosan megsebesült, és vérátömlesztésre volt szüksége. Misi nyolc éves bátyjának, Daninak megegyezett a vércsoportja az öccséével. Édesapja leült mellé, és elmagyarázta neki, miért szükséges ez a vérátömlesztés, és hogy milyen csodálatos lesz ez Misi számára. Rövid hallgatás után Dani azt mondta:
- Jól van, apa, odaadom a véremet Misinek, hogy meggyógyulhasson!
A kórházban félliternyi vért vettek Dani vénájából. Csak miután kivették a tűt, fordult édesapjához, s miközben könnyek peregtek le az arcán, azt kérdezte:
- Apa, mikor halok meg?
Az édesapa döbbenten eszmélt rá, hogy Dani félreértette a véradásról szóló magyarázatot. Úgy értette, hogy az összes vérét oda kell adnia, hogy megmentse öccse életét. Azt hitte, hogy amikor a véradás befejeződik, ő meg fog halni. Mégis beleegyezett, hogy kistestvérén segítsen.

Igaz barátok
Egy tizenéves fiú rákos volt, és több hetet töltött a kórházban, ahol sugárkezelésnek és kemoterápiának vetették alá. Közben kihullott a haja. Amikor hazafelé tartott a kórházból, aggódott - nem a rák miatt, hanem a szégyenérzet miatt, hogy kopaszon kell visszamennie az iskolába. Azt már korábban elhatározta, hogy nem fog parókát viselni vagy sapkát hordani.
Amikor hazaért, bement az ajtón, és felkapcsolta a villanyt. Legnagyobb meglepetésére mintegy ötven barátja ugrott fel, és üdvözölte:
- Isten hozott itthon! - kiáltották.
A fiú körülnézett, és alig akart hinni a szemének: barátai mindnyájan kopaszra nyiratkoztak!

Csak azt tanítsd, amit megtestesítesz. 
Egy anya elvitte a bölcshöz a kisfiát. Így könyörgött:
– Kérlek, mondd meg a fiamnak, hogy ne egyen cukrot.
A bölcs egy pillanatra megállt, aztán azt mondta:
– Két hét múlva hozd vissza a fiadat. – A meglepett asszony megköszönte a dolgot és azt mondta, így is fog tenni.
Két héttel később az asszony visszatért a fiával. A bölcs a gyerek szemébe nézett és azt mondta:
- Ne egyél cukrot!
Hálásan, de meghökkenve kérdezte meg a nő:
– Miért mondtad azt, hogy két hét múlva hozzam vissza? Akkor is megmondhattad volna neki ugyanezt.
A bölcs azt válaszolta:
– Két héttel ezelőtt még én is ettem cukrot.

Azért, mert még nem látod a győzelmet, ne add fel!
Isten már munkálkodik rajta!
- Az Úton egyedül kell járnod, de Isten fogja a kezed és vezet!
- Mihaszna a sok pénznek, ha körülötted meg éheznek?
- Ha nem vagy áldott, keresd a szívedben az okot!
- Ne várd, hogy mindent tálcán kapj! Időnként meg kell dolgozni érte!
- A szeretet vezet az igazi győzelemhez!
- Isten tudja, hogy megbántottak.
Azt is, hogy nehéz abból kijönni, de te, csak térdelj le, és imádkozd ki magadból!
- Sok üres beszéd másoknak fájdalmat okoz!
- Lehet, hogy mások jobban élnek látszólag mint te, de lehet, hogy nem boldogabbak!
- Isten útja alázattal van kirakva!
- Jobb ezer botütés, mint az ördöggel cimborálni!
- Ha megfáradtál, időnként pihenj, hogy célba érj!
- Az igazi áldás a mennyben vár rád!
- Üres kútból nincs mit meríteni!

Egyszer egy indiai hercegnő édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset.
Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti.
A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt. Csupán egyetlen szót vésett bele: ELMÚLIK ... 

Nem volt rossz ember

 A kertész nagyon szerette a virágokat, reggeltől estig csak az illatos növényekkel foglalkozott. Más nem is érdekelte, csak a rózsái, liliomai, a szebbnél szebb színekben pompázó virágai. Öntözgette, kapálgatta, trágyázta őket. Ám ennek a családnak volt családja is. Jó felesége, aki csak türelmesen nézte, hogy az ura egész napját a virágainak szenteli, és másra nem is futja az idejéből.
De amúgy nem volt rossz ember. Volt két szép fia is, akiknek titokban fájt a szívük, hogy édesapjuk a virágokat simogatja és nem őket, a virágokkal beszélget és nem velük, a virágok növekedését lesi és nem az övékét.

Teltek az évek. A felesége meghalt, a fiai megnősültek, és elköltöztek otthonról.
Mondhatnánk a szegény kertész egyedül maradt és szomorú lett. De nem úgy volt, szinte észre sem vette a változást. Ott voltak a virágai. Amíg ereje volt, szikrányi bírása, kapálgatta és törődött velük. Egyáltalán nem ismerte az unokáit, mivel fiai úgy érezték, fölösleges lenne meglátogatni őt, úgy sem érdekelnék a gyerekek. Ha esetleg egy új virágfajtát hoznának neki megmutatni! De egy unokát? A kertésznek is eljött az ideje és a Teremtő magához szólította. A temetésén nem siratta senki. Csak a virágok hullatták a szirmaikat, de csak azért, mert elnyíltak vagy kiszáradtak. Hisz a virágnak nincs szíve. A kertész nem hiányzott senkinek, mert ő sem szeretett senkit, nem törődött senkivel, a virágjaival nem szerzett örömet másoknak, csak saját magának.

Azt mondják, hogy addig élünk, míg valaki emlékszik, vagy gondol ránk. A kertészre bizony nem gondolt senki.

De amúgy nem volt rossz ember.

Mikor irányítom én a dolgokat és mikor Isten
- Olajra van szükségem - mondta egy szerzetes és ültetett egy olajfacsemetét.
- Uram - imádkozott -, esőre van szüksége, hogy érzékeny gyökerei ihassanak és növekedjenek. Küldj gyenge záporokat!
És az Úr küldött gyenge záporokat.
- Uram - imádkozott a szerzetes -, a fámnak napsugárra van szüksége. Küldj napfényt, könyörgöm!
És a nap ragyogott, bearanyozva a felhőket, melyekből esőcseppek hullottak.
- Most fagyot adj, Uram, mely megerősíti a fa szöveteit! - kiáltott a szerzetes. És íme, a kis fa ragyogott a fagyban, de estére elpusztult.
Ekkor egy másik szerzetes kereste fel, és elmondta az ő tapasztalatait:
- Én is ültettem egy kicsi fát, és amint látod, gyönyörűen fejlődik. Istenre bíztam a fámat. Ő alkotta, jobban tudja, mire van szüksége, mint egy magamfajta em­ber. Nem szabtam feltételeket. Nem határoztam meg módokat, és módszereket. "Uram, küldd azt, amire szüksége van - imádkoztam - esőt, napfényt, szelet, vihart vagy fagyot! Te alkottad, te tudod."

Az egér és az egérfogó 
Az egér egy lyukból nézi a parasztot és a parasztasszonyt, amint egy csomagot bont fel. Elszörnyülködve látja, hogy egérfogó van benne. Kiszalad az udvarra, és kiabál: "Egérfogó, egérfogó"! A tyúk ránéz, és azt mondja: - Tudom, hogy nagyon félsz, de nekem nincs mitől félnem. Az egér a disznóhoz szalad. A disznó röfög egy kicsit, és azt mondja: - Sajnálom, ez rám nem vonatkozik, de imádkozni fogok érted. Az egér a tehénhez menekül. A tehén elbőgi magát: - Egérke, sajnálom, de nem az én bőrömről van szó! Az egér lehajtott fejjel tér haza.
Még azon az éjszakán a házban nagy zajjal lecsapódott az egérfogó. A parasztasszony sietett megnézni, mit fogott az egérfogó. A sötétben nem vette észre, hogy mérges kígyó esett a csapdába, és az állat megmarta a lábát. A paraszt bevitte a kórházba a feleségét. Nemsokára hazaengedték, de még mindig lázas volt. A paraszt tyúkot vágott és erőlevest készített az asszonynak, de szenvedése nem múlt el. Jöttek a barátok, egész nap ápolták, gondoskodtak róla. A paraszt disznót vágott, hogy legyen mit enni, de semmi sem segített, az asszony meghalt. A temetésre sokan eljöttek. A paraszt tehenet vágott, hogy legyen elég ennivaló a halotti toron.
Az egér szomorúan nézte végig a halotti tort.
Ha megtudod, hogy valakinek problémája van, és azt gondolod, hogy ez téged nem érint - gondolkodj el. Mindannyian ugyanazon az úton haladunk, amelynek neve: ÉLET. Minden ember és minden esemény az élet képzeletbeli szőttesének egy-egy fonala.
Görög Rita Dalma

Angyali érintés... 
A halál, a veszteség érzése mindig fájdalmas, de különösen az, ha egy gyermek, számára a legfontosabbat - az Édesanyját - veszíti el. Történetünk kis szereplőjével éppen ez történt. Mikulás napja előtt két héttel halt meg az Édesanyja. Az apukája próbálta félretenni az őt ért veszteséget, hogy a kislányának minél több vigaszt tudjon nyújtani. Megbeszélte hát egy barátjával, aki Mikulásként egy közeli áruházban dolgozott, hogy legyen ebben segítségére. Elmondta az elképzeléseit, a "Mikulás" pedig boldogan vállalta el a feladatot.

Megbeszélték, hogy másnap ellátogatnak az áruházba, hogy a kislány találkozhasson a Mikulással.
Másnap hamar végeztek a vásárlással, és az apa úgy intézte, hogy arra fele menjenek, ahol a télapónak elmondhatták a gyerekek kívánságaikat. A kisfiúk és a kislányok énekeltek, verset mondtak a Mikulásnak, de volt, aki csak hallgatott, a többiek pedig, akik még nem kerültek még sorra, szájtátva figyelték a produkciókat. A kislány is nézegette őket, de míg a többiek szemében vidámság csillogott, az övében valami mély, szelíd fájdalom. Eszébe jutott, hogy tavaly talán ugyanitt állt és az Édesanyja kezeit szorongatva várta, hogy ő is sorra kerülhessen a Mikulásnál.
Az emlékezés könnyeket csalt bánatos szemeibe. Az apja észrevette, és vigasztalóan megszorította a puha kis kezecskét. Magához ölelte a kislányt és olyan elveszettnek látszottak a vidám nevetéstől, és izgatott beszélgetéstől hangos tömegben.
Aztán a Mikulás, mintha csak véletlenül nézett volna feléjük, a kislányra nézett. Kissé összeráncolta a homlokát és úgy tett, mint aki erősen gondolkodik. - Niki? Ugye Te vagy Niki? Gyere csak, van itt Neked egy vers. Az a címe, hogy Angyali Üzenet. A kislány bólintott, de nem mozdult. Továbbra is az apukája kezét szorította.
A Mikulás pedig elkezdte szavalni az üzenetet: Az Angyalok a mennyben laknak, De szívünkben is helyet kapnak. Vigyázzák az álmainkat, Felügyelik napjainkat. Nem kérnek semmit, mindig csak adnak, Ha bánat ér minket, megsimogatnak. Ott vannak minden szelíd ölelésben, Minden szívből születő mosoly melegében. Úgy szeretnek, mint az Édesanyák, Letörlik arcunkról a könnyeink nyomát. Én ott jártam az Angyaloknál, Tőlük hoztam üzenetet, Az van írva e levélben, Édesanyád itt van veled. Ha nem is látod őt, a szíveddel majd érzed, Hogy amíg csak élsz, ő vigyázza lépted. - Ne szomorkodj - ezt üzeni, Én mindig veled maradok. Bármikor, ha szükség lesz rám, A szívedbe nézz, ott vagyok. Őrizd meg jól e a levelet, Hogy emlékeztessen rám, S ha majd egyszer nagy leszel, akkor is gondolj rám. És amikor már neked is lesz egy gyermeked, Neki is olvasd fel ezt az üzenetet. Mindig érezni fogod soha el nem múló szeretetem, Ha fázna a lelked, én napfénnyel hevítem. A csillagokkal együtt őrzöm majd az álmod, Megkérem a szelet, hogy fújja el bánatod. Ott leszek, a holdfényben, mely szelíden simogat, Az angyalokkal együtt kísérjük utadat. A Mennyországból is vigyázok rád, Mert ott is én maradok a te Édesanyád.
A kislány tágra nyílt szemmel hallgatta a verset, és mintha a szemében a szomorúság fogyatkozott volna. Amikor a Mikulás átadta neki az "égi postán” érkezett üzenetet, halkan megkérdezte: - Találkoztál a mennyországban az Édesanyámmal? - Igen, ő volt a legkedvesebb Angyal, akit valaha láttam. Ő írta neked ezt az üzenetet. Niki a szívéhez szorította a levelet, majd egy puszit nyomott rá és odafordult az apjához: - Este majd elolvasod még nekem? - Igen, még sokszor elolvassuk közösen - mondta apja, és láthatóan alig tudta visszafojtani a meghatottságát.
Pár nap múlva Niki újra eljött az apjával együtt. Mikor rákerült a sor megkérdezte: - Szavalhatok neked? - Ó, igen, alig várom - mondta a Mikulás és megsimogatta az arcát. És a kislány hibátlanul, gyerektől szokatlan átéléssel elmondta az égi postán jött angyali üdvözletet. - Azért tanultam meg, hogy mindig bennem, mindig a szívemben legyen, hogyha a levéllel bármi is történne - mondta a kislány. A Mikulás nem szólt semmit, mert a torkát fojtogatta a meghatódottság, csak a szemei kezdtek furcsán csillogni, és belül a szívében érezte, hogy az a mások számára értéktelen papírdarabka, amelyre az Angyali Üzenet volt írva, a kislánynak minden földi kincsnél értékesebb. Mert az Anya érintése egy igazi Angyali érintés.

Te melyik kutya vagy?
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy templom, abban pedig egy terem, melynek minden falát tükrök borították. Történt egyszer, hogy egy kutya eltévedt ebben a templomban, és addig bolyongott, míg végül ebben a teremben találta magát. Ahogy hirtelen megpillantotta ezer tükörképét, morogni és ugatni kezdett vélt ellenfeleire. Ám ezek ezerszeresen vicsorogtak és ugattak vissza rá. Erre az eltévedt eb még dühödtebben reagált, míg végül belepusztult ádáz őrjöngésébe.
Telt-múlt az idő, s egyszer egy másik kutya keveredett az Ezer Tükör Termébe. Őt is körülvette ezer tükörképe, csakhogy ez a kutya boldogan csóválni kezdte a farkát – mire az ezer tükör-eb szintén örömteli farkcsóválásba kezdett. Ez a kutya végül jókedvűen és megerősödve hagyta el a templomot.
Senki sem fogja megtudni, de te azért tedd fel a kérdést magadnak: az első vagy a második kutyára hasonlítasz-e inkább?

Kis mag a gránitkövek között
A németországi Hannover temetőjében van egy sír, amelyen hatalmas gránitkövek és márványdarabok fekszenek, betonnal és acélpántokkal összefogva. Ez egy olyan asszony sírja, aki nem hitte el, hogy Jézus feltámadt a halálból, s azt sem, hogy a halál után lesz feltámadás. Végrendeletében elrendelte, hogy sírját olyan biztonságosan zárják le, hogyha lenne is halottak feltámadása, akkor se nyíljon fel a sír. A márványkőre ezeket a szavakat vésette: "Ezt a sírt sohasem szabad felnyitni!" Azonban egy kis mag a gránitkövek alá került és növekedni kezdett. A kikelt növény kereste a világosságot. Senki sem gondolta volna, hogy egy fejlődő palánta képes szétfeszíteni a vastag acélpántokat és a lebetonozott köveket. A kis mag fává cseperedett, és az óriási kövek szétnyíltak előtte. Jézus ellenségei - közöttük Kajafás - azt gondolták, amikor Jézus testét betemették a sírba, hogy többé nem kerülhet ki onnét. De Isten hatalma, amely Hannoverben egy kis növény által nyilvánult meg, még csodálatosabban működött Jézus sírjánál Jeruzsálem közelében.

Honnan veszed a bátorságot?

http://www.laudetur.hu/?q=batorsag

Kalitka
George Thomas lelkipásztor húsvét reggelén, amikor a zsúfolt templomban felment a szószékre, egy régi, rozsdás, rozoga madárkalitkát vitt magával és letette a szószék párkányára. Persze mindenki meglepődve nézte és kíváncsian várta, mi fog itt történni. A prédikáció így kezdődött:

 
"Amikor tegnap végigmentem az utcán, szembe  jött velem egy gyermek, és a kezében lóbálta ezt a madárkalitkát. A kalitka alján három kis veréb lapult, reszketve a hidegtől és a félelemtől. Megállítottam a fiút és megkérdeztem:
– Na, mit viszel magaddal?
– Csak ezt a három szerencsétlen madarat – felelte.
– Aztán mit kezdesz velük? – kérdezősködtem.
– Hazaviszem őket és szórakozom velük – felelte. – Kihúzom a tollaikat, hadd verdessenek kétségbeesetten, vagyis halálra rémítem őket. Élvezni fogom.
– De előbb-utóbb beleunsz majd. Utána mit csinálsz velük?
– Ó, van otthon két macskánk – mondta a fiú –, azok szeretik a madárhúst. Megetetem őket velük.
Hallgattam egy kicsit, aztán ismét megszólaltam:
– Fiam, mennyit kérsz a madarakért?
– Nem kellenek magának ezek a vacak, szürke, mezei madarak. Még énekelni sem tudnak. Még csak nem is szépek.
– Mennyit akarsz értük? – kérdeztem ismét.
A fiú végignézett rajtam, mintha megbolondultam volna, aztán megmondta az árat: tíz dollár. Kivettem a zsebemből a tíz dollárt, és odaadtam a gyereknek. A fiú letette a kalitkát a földre, és egy pillanat alatt eltűnt.
Én aztán felemeltem a madárkalitkát, elvittem a közeli parkba, ott letettem, kinyitottam az ajtaját, és szabadon engedtem a madarakat."
Miután Thomas prédikátor elmondta a kalitka történetét, mindjárt egy másik történetbe kezdett:
"Egy nap Jézus és a Sátán között párbeszéd folyt. A Sátán büszkén dicsekedett:
– Az egész emberiséget a kezem közé kaparintottam. Csapdát állítottam nekik olyan csalétekkel, amelynek nem tudnak ellenállni. Mind az enyémek!
– Mi a terved velük? – kérdezte Jézus.
– Szórakozni fogok velük. Megtanítom őket arra, hogy gyűlöljék és kínozzák egymást; hogy részegeskedjenek és kábítózzanak; hogy fegyvereket és bombákat találjanak fel, és öljék meg egymást. Nagyon fogom élvezni – mondta a Sátán.
– Mit csinálsz majd velük akkor, ha eleged lesz a játékból!
– Megölöm őket! – felelte a Sátán.
– Mennyit kérsz ezekért a tönkretett emberekért? – érdeklődött tovább Jézus.
– Nem kellenek neked ezek az emberek! Nem jók semmire! Megveszed őket, ők pedig csak gyűlölni fognak. Leköpnek, megkínoznak és megölnek. Nem kellenek ők neked!
– Mennyit kérsz értük? – kérdezte újból Jézus.
A Sátán végignézett Jézuson és megvető gúnnyal mondta:
– A véredet, az összes könnyedet és az egész életedet kérem értük!
Jézus így szólt:
– Megegyeztünk!
Azután kifizette az árat..."
Ezzel George Thomas fogta a madárkalitkát és a döbbent csendben lement a szószékről.

Egy győztes vére
Dr. Felix Ruh párizsi orvos Louis Pasteur munkatársa volt az ún. csíra-elmélet szemléltetésénél. Az orvos unokája fekete diftériában halt meg és Dr. Ruh megfogadta, hogy addig nem nyugszik, amíg ki nem deríti, mi végzett az unokájával. Több napra bezárkózott laboratóriumába, majd azzal a vad elszántsággal jött elő, hogy bebizonyítja kollégájával, Louis Pasteurrel: a csíra-elmélet több egy egyszerű elméletnél.

 Az orvosok társasága elvetette Pasteur ténykedését, és sikerült száműzniük őt a városból. De ő nem ment messzire Párizstól. Az erdőben rejtőzött el, ahol létrehozott egy laboratóriumot, hogy ott folytassa betiltott kutatásait.

Húsz gyönyörű lovat vittek ki az erdőbe, a rögtönzött laboratóriumához. Tudósok, orvosok és nővérek jöttek megnézni a kísérletet. Ruh kinyitott egy acélszekrényt, és kivett belőle egy nagy vödröt, amely hónapokon át gondosan tenyésztett fekete diftéria baktériumokkal volt tele. Annyi baktérium volt benne, hogy bőségesen elegendő lett volna egész Franciaország kiirtásához. A tudós rendre odalépett a vödörrel a lovakhoz, és bekente orrlyukaikat, nyelvüket, torkukat és szemüket a halálos baktériumokkal. Egy kivételével mindegyik ló nagyon belázasodott és elpusztult. A legtöbb orvos és tudós beleunt a kísérletbe, és nem várta meg a végét. Azt gondolták, hogy a huszadik ló is előbb-utóbb így végzi.

Még néhány napig szenvedett, és szánalmas állapotban feküdt a földön. Míg Ruh, Pasteur és sokan mások tábori ágyakon aludtak az istállóban, az ügyeletes betegápoló azzal volt megbízva, hogy keltse fel a tudósokat, ha az állat testhőmérsékletében változás állna be az éjszaka folyamán.
Egy éjszaka két óra tájban a ló láza fél fokkal csökkent, és az ügyeletes felköltötte Dr. Ruh-t. Reggelre további két fokkal kevesebbet mért a lázmérő. Aznap estére teljesen elmúlt a láz, és a ló fel tudott állni, valamint enni és inni tudott.

Akkor Dr. Ruh fogott egy nagy pörölyt, és halálos ütést mért a szép ló szemei közé. A tudósok kiszívták az összes vért ennek az állatnak az ereiből, amelyikben kifejlődött ugyan a fekete diftéria, de legyőzte. Amilyen gyorsan csak tudtak, a párizsi városi kórházba hajtottak. A felügyelőn és az őrökön keresztül utat törtek maguknak, és bementek a fertőző osztályra, ahol háromszáz csecsemő feküdt elkülönítve, hogy ott haljanak meg a fekete diftéria miatt. A ló vérével erőszakosan beoltottak minden kisgyermeket. Három gyermek kivételével mindannyian életben maradtak, és teljesen felépültek betegségükből.

Egy győztes vére mentette meg őket.

Azzá válok, ami vagyok
Egyszer a király sétára indult a királyi kertben.
Nyomasztó látvány tárult elé: hervadó virágok, fonnyadó bokrok, kiszáradt, korhadt fák.

A tölgyhöz fordult.
- Elszáradtam, mert nem tudok olyan magasra nőni, mint a fenyő - mondta a tölgy.
A fenyőre nézett.
- Korhadok, mert soha nem fogok szőlőt teremni, mint a szőlővessző.
A szőlőhöz lépett:
- Megfonnyadtam, mert soha sem tudnék úgy virágba borulni, mint a rózsabokor.
Egyetlen egy élettel teli, viruló, virágzó növényt talált a kertben, az árvácskát.
- Azt gondoltam, - szólt az árvácska - amikor elültettél, árvácskát akartál. Ha tölgyet akartál volna, tölgyet ültettél volna. Ha szőlőt, akkor szőlőtőkét. Ha rózsát, akkor rózsabokrot.
Azt gondoltam, mivel úgysem lehetek más, mint ami vagyok, hát azzá leszek legjobb tudásom szerint.

Menetrend a mennyország felé
Állandóan érvényben van.
Mindenki számára csak ez az egy menetrend érvényes.

Indulás: bármikor
Érkezés: ahogyan az Úr akarja
Jegyek ára: ELSŐ OSZTÁLY: ártatlanság és vértanúság
Másodosztály: bűnbánat és bizalom Istenben
Fapados: engesztelés, megnyugvás
Fontos tudnivalók:
1. menettérti jegy nincsen
2. nem kéjutazás
3. gyermek utazása ingyenes, ha anyjuk az Egyház tartja ölben őket.
4. fölösleges csomagot ne vigyünk.
Elegendő a jótettek kötege, különben fennáll a veszély, hogy lekéssük a vonatot. 

AJÁNDÉKOK, AMIK NEM KERÜLNEK SEMMIBE
- főleg most így nagyböjt idején

1. Egy jó szót szólni
2. Egy beteget felvidítani
3. Óvatosan csukni be az ajtót
4. Apróságnak örülni
5. Mindenért hálásnak lenni
6. Jó tanácsot adni
7. Egy levél megírásával örömet szerezni
8. Jogos panaszt nem eleveníteni fel újra
9. Nem tenni szóvá, amit a másik hibázik
10. Nem sértődni meg egy félre sikerült szó miatt
11. A levert hangulatot nem venni komolyan
12. Megtalálni a dicsérő, elismerő szót a jóra
13. Megtalálni az együtt érző szót a megalázottnak
14. Találni egy tréfás szót a gyermekeknek.
15. Elismerni az elkövetett helytelenséget
16. Örülni a holnapi napnak
17. Bizonyos dolgokra aludni egyet
18. Mindenre rászánni a kellő időt és gondot
19. és MINDENBEN és MINDENBEN szeretetben lenni.

Hóvirág Testvér!
Valamit szeretnék mondani Neked. Ne hidd, hogy csúnya a világ, s az emberek rosszak. A világ szép, s az emberek jók. A rosszaság nem egyéb, mint valami furcsa betegség, mely ragályos és időnként visszatér. Akár a pestis vagy a nátha. S olyankor elcsúfítja a világot maga körül.
A világot? A Te világodat. De ne feledd el, hogy a Te világodon kívül van még egy másik világ és ez az igazi világ. Gyökered, vagyis jellemed, adottságaid, érzéseid és az a sok láthatatlan holmi, amit magadban hurcolsz egy életen át, ebből az igazi világból ered, és ahhoz a mesterséges másik világhoz, melyet magadnak csináltál, csak annyi köze van, mint a hóvirágnak az avarhoz, melyen átüti fejét midőn a földből előbúvik.
Ha felületesen megnézed, azt hiheted, hogy ez a penészszagú halott szőnyeg tartja a hóvirágot a hátán. Pedig nem így van. Előfordul, hogy erdőtűz támad, s az avar tüzet fog és elég. Elég a hóvirág is vele, az igaz. De jövő tavasszal előbúvik megint. Miért? Mert gyökere mélyebben volt, mint a halott avar, a földben volt, az igazi földben.
Így van ez veled is, testvér. Gyökered nem ebből a világból való, amit magad köré ácsoltál, és ha tűz támad s rád dőlnek a kontár tákolmány romjai: Éned az ösztön gyökérszálainak nyomán visszamenekül az igazi világba, akár a hóvirág. Mert nincsen különbség, közted, s a hóvirágok között abban a világban.
Wass Albert

Emlékezz, hogy szeretlek! 

Miután a földrengés véget ért, az egyik mentőosztag egy fiatalasszony házához ért, ahol a repedéseken keresztül látni lehetett annak holttestét. Az asszony teste egy furcsa térdelő pozícióban volt, mintha imádkozott volna. Törzse előredőlt és két kezével valamilyen tárgyra támaszkodott. A ház az asszony hátára és fejére omlott.
Nagy nehézségek árán a mentőosztag vezetője átnyúlt kezével a keskeny nyíláson, és próbálta elérni az asszony testét. Azt remélte, hogy talán még mindig életben találja. Viszont a hideg, merev test ennek az ellenkezőjéről árulkodott.
Az osztag majdnem tovább is állt, a következő romokba dőlt ház irányába tartva. De valamilyen oknál fogva az osztagvezetőnek az az ellenállhatatlan érzése támadt, hogy vissza kell menniük a holt asszony házához. Ismételten letérdelt és kezeivel benyúlt a keskeny résen, hogy
megtapogassa az asszony teste alatt levő kevés helyet. Hirtelen izgatottan felkiáltott:
- Egy gyermek! Egy gyermeket találtam! Közös erőfeszítéssel az osztag tagjai óvatosan egyenként elmozdították a romokat a halott asszony körül. Egy virágos takaróba göngyölt, 3 hónapos kisfiú feküdt az édesanyja holtteste alatt.
Nyilvánvalóan az asszony a lehető legnagyobb áldozatot hozta meg, hogy fiát megmentse. Háza összeomlásakor saját testével védte meg fiát. Amikor az osztagvezető karjaiba vette, a kisfiú még mindig békésen aludt.
A mentőorvos is gyorsan ott termett, hogy megvizsgálja a kisfiút. Mikor a takarót szétnyitotta, egy mobiltelefont talált benne egy SMS üzenettel a képernyőjén: "Ha ezt túléled, emlékezz arra, hogy szeretlek.” A jelenlévők a telefont kézről kézre adták és egymás után fakadtak könnyekre. “Ha ezt túléled, emlékezz, hogy szeretlek.” Ez egy anya gyermeke iránti szeretete!
Egy igaz történet, a Japánt megrázó földrengés során történt…

 

Egy indián bölcs asszonyamikor a hegyekben utazgatott, egy folyóban talált egy különösen értékes követ. Másnap találkozott egy másik utazóval, aki éhes volt, így hát a bölcs indián asszony kinyitotta a csomagját, és megosztotta ennivalóját a vándorral. Az éhes utas meglátta a drágakövet az indián asszonynál, és kérte őt, hogy adja neki. A nő habozás nélkül neki adta a követ.
A vándor örvendezve jó szerencséjén tovább állt, hiszen tudta: a drágakő olyan értékes, hogy élete hátralévő részében nem kell többé szükséget szenvednie. Ám néhány nappal később a vándor visszatért az asszonyhoz, és visszaadta neki a követ.
"Gondolkoztam ...- szólalt meg. Jól tudom milyen értékes ez a kő, de visszaadom abban a reményben, hogy adhatsz nekem valamit, ami még értékesebb. Add nekem azt a valamit belőled, ami képessé tett arra, hogy nekem add a követ."

Neheztelés ládikója
Egy tanár minden diákjának azt a feladatot adta fel a következő hétre, hogy vegyenek egy karton dobozt és az elkövetkező héten minden egyes személyért, aki bosszúságot okoz nekik, akiket nem szívlelnek és akiknek nem tudnak megbocsátani, tegyenek be a ládikóba egy barackot, melyre tegyenek egy címkét is az illető személy nevével.
Egy héten keresztül ezt a ládikót a hallgatóknak magukkal kellett cipelniük állandóan, otthonukba, az autójukba, az órákra, még éjszaka is ágyuk mellé kellett helyezniük azt.

 
 A hallgatóknak szórakoztatónak tűnt az elején a feladat és mindannyian buzgón írták a neveket, melyek gyermekkoruktól kezdve eszükbe ötlöttek. Ezután, lassan-lassan, amint múltak a napok, a hallgatók újabb neveket írtak a listára, olyan emberek neveit akikkel naponta találkoztak és úgy tűnt, megbocsáthatatlanul viselkedtek velük szemben...
Feltűnt nekik időközben, hogy a ládikó egyre súlyosabbá válik. A hét elején beletett barackok kezdtek ragacsos masszává rothadni, elviselhetetlen bűzt árasztva és a rothadás gyorsan átterjedt a többi barackra is.

Nehéz problémát okozott az is, hogy kötelesek voltak állandóan magukkal hordani ezt, vigyázzanak arra, nehogy az üzletekben, az autóbuszban, az étteremben, találkozón, ebédlőben, fürdőben felejtsék azt, főképp mert minden egyes hallgató neve és lakcíme valamint a kísérlet témája rá volt írva a ládikóra. Ráadásul, a karton doboz is kellett szétbomlani, siralmas állapotba kerülve: nehezen cipelve súlyos terhét.

Mindannyian gyorsan és világosan megértették a leckét, amit a tanár megpróbált elmagyarázni nekik a hét végén, vagyis, annak a ládikónak a súlya, amit egy héten keresztül magukkal cipeltek, csupán a magunkkal cipelt lelki nehézség súlyát képviseli, akkor amikor gyűlöletet, irigységet, más személyek iránti megvetést cipelünk magunkban. Gyakran azt hisszük, hogy kegyelmet gyakorolunk másoknak megbocsátva. A valóságban azonban, ez a legnagyobb szívesség, amit önmagunknak tehetünk!

A te ládikódban hány barack van... és mit szándékozol velük tenni?!

Merényi Zoltán

A szeretet aranykulcsa minden szív ajtaját kinyitja
A város egyik külső negyedében laktak Mansonék hét gyermekükkel. Bizony nem volt könnyű dolog ennyi éhes száj számára előteremteni a mindennapit. A legidősebb a 15 esztendős Roberta volt közülük. Az édesanya szinte éjjel-nappal dolgozott, mosott, vasalt, takarított idegen embereknél, hogy ezzel is hozzájáruljon a család fönntartásához. A törékeny és beteges Roberta vigyázott kis testvéreire, ő főzött, mosott reájuk. Esténként Manson papa a ház körül foglalatoskodott, amelyet maga épített. Így érkezett el Roberta hőstettének órája.Az édesapa és az édesanya nincsenek otthon. Roberta éppen kis testvéreit fürdeti. Hirtelen robbanás hallatszik a szomszéd szobából és hatalmas lángnyelv tör ki az ajtaján. Mi történhetett? Felrobbant a petróleumkályha. Roberta azonnal berohant a hálószobába és testvérkéit kihordta a házból. Mikor már valamennyien kint voltak, akkor rémült meg, eszébe jutott, hogy a legkisebb testvérkéje, Leroy hiányzik, ugyanis éppen a másik szobában tartózkodott.
Roberta nem sokáig gondolkozott, hanem a konyhán keresztül a szobába sietett. Mikor kezét a kilincsre teszi, megrémülve kapja vissza, mert a kilincs olyan forró, mint a tűz. Roberta leveri és berohan a szobába. Itt valóságos pokol fogadja. Roberta köhögést hall. Istennek hála, Leroy él. A kisfiút az asztal alatt találja meg. A lángok ruhájába kapnak; amely azonban meglehetősen vizes volt a mosás miatt. Ezzel azonban Roberta nem sokat törődik, csak arra ügyel, hogy öccsét megóvja a lángoktól. Lassan elvánszorgott a konyhaajtóig, de nem tudta kinyitni. Közben a kis Leroy fuldokolni kezdett. Ekkor Roberta az ablakhoz ugrott és kitörte az üveget. Friss levegő áradt be rajta. Végre sikerül kinyitni a konyhaajtót. Kezében a gyermekkel elvánszorog a szomszéd ház lépcsőjéig, ahol eszméletlenül összeroskad. Súlyos égési sebeket szenvedett és heteken át feküdt a kórházban. A gondos ápolás következtében visszanyerte egészségét. Csak néhány égési seb a nyakán és a karján hirdette hős-tettét.
Talán mondanom sem kell, hogy ezek után Roberta lett egész Chicago kedvence. Az újságok beszámoltak hőstettéről és mindenki kedveskedni akart neki. Levelek és ajándékok érkeztek a kórházba és mire Roberta hazatérhetett, újjáépítve várta otthonuk. Mikor hazaindult, egy szép autó várta a kórház kapujában. Sok száz autó kísérte haza, ahol ünnepélyesen fogadták szülei és testvérei, a plébános és a polgármester. Egy aranyból készült kulcsot nyújtottak át Robertának, hogy ezzel nyissa ki új házuk ajtaját. Roberta boldogan ölelte át szüleit és sorra csókolta testvérkéit. Mindenki együtt örvendezett vele és megérezte, hogy a szeretet aranykulcsa minden szív ajtaját kinyitja.

Tűzd ki a célt, de figyelj a harmóniára
A fiatal sólyom elmondta anyjának, hogy komoly tervei vannak.
- Mik a terveid? - kérdezte az anyja.
- Be akarom repülni az egész világot, el akarok olyan helyre jutni, ahol még a madár sem járt.
- Jól van, tanulj csak szorgalmasan!
Attól fogva a fiatal sólyom megszakítás nélkül gyakorolta a repülést. Ám eközben semmi mással nem foglalkozott, semmi más nem érdekelte.
Egy reggel így szólt hozzá az anyja:
- Gyere menjünk táplálékot keresni.
- Nem anyám, én nem megyek. Én nem alacsonyodom le az ilyen dolgokhoz.
- Már miért nem?
- Anyám, ne háborgass ilyen hiábavalóságokkal. Te is arra serkentettél, hogy szorgalmasan tanuljak és felkészüljek a világkörüli útra.

- Igen gyermekem, - felelte az anyja - de vágyad soha nem válhat így valóra, ha nem vagy képes, hogy táplálékot szerezz magadnak. Első nap még csak éhes leszel, másodikon nem tudsz tovább repülni, a harmadik napon éhen halsz.
Tanulság: Napjaink ne csak munkával, tanulással, ne csak pihenéssel vagy más kikapcsolódásból álljanak, hanem ezek harmonikus egységéből. Mindent szeretetből tegyünk, a legjelentéktelenebb tűnő dolgokat is. Így életünkben elérhetjük vágyainkat, és legmerészebb álmaink is valóra válnak!

Antóniosz atya bölcsességeiből
Egyszer megkérdezte valaki Antóniosz atyát: Mit kövessek, hogy Istennek tetszek?
Az idős atya így felelt: Kövesd, amit meghagyok neked; bárhová mész, mindig Isten legyen szemed előtt, bármit teszel, a Szent Írásokból bizonyítsd, és ahol egyszer letelepszel, ne távozz onnan hamarosan. Ezt a három dolgot kövesd, és üdvözülni fogsz!
Egyszer egy ember vadállatra vadászott a sivatagban. Meglátta, amint Antóniosz atya a testvérekkel tréfálkozott. Erre harag fogta el. Mivel az idős atya meg akarta őt győzni arról, hogy időnként tekintettel kell lenni a testvérek gyengéire is, így szólt:
Tegyél egy nyilat íjadra, és feszítsd meg! És az úgy tett. Akkor ismét azt mondta Antóniosz: még jobban feszítsd meg! Az megfeszítette. Újból így szólt Antóniosz: feszítsd meg!
Erre azt mondta a vadász: ha mértéken felül feszítem meg, eltörik az íj!
Az idős atya így szólt: így van az Isten művével is. Ha mértéken felül megerőltetjük a testvéreinket, hamar széttörnek. Tehát néha tekintettel kell lennünk gyengéikre is.
Amikor meghallotta ezt a vadász, bűnbánat fogta el, és nagy lelki haszonnal távozott az idős atyától, a testvérek pedig megerősödve tértek vissza kunyhóikba.

Embernek lenni emberfeletti feladat
Egy szombat reggel egy kisfiú a homokozójában játszott. Ott volt nála egy doboznyi autója és teherkocsija, a műanyagvedre és egy fényes, piros műanyag lapát. Ahogy utakat épített és alagutakat ásott a puha homokban, talált egy nagy követ a homokozó közepén. A fiúcska körülásta a követ, és így sikerült kiszabadítania a homokból. Nem csekély vesződséggel nyomta-taszigálta a követ a lábával. (A fiúcska nagyon kicsi volt, a kő meg nagyon nagy.)
Amikor a homokozóláda falához ért a kővel, azt látta, hogy nem tudja átgurítani rajta. A kisfiú csak tolta, nyomta, és a lapáttal feszítve emelte, de valahányszor azt gondolta, hogy előbbre jutott, a kő megbillent, és visszaesett a homokozóba. A kisfiú morgott, küszködött, taszította, lökte, de csak annyit ért el, hogy a kő visszagurult, és meghorzsolta pufók ujjait. Végül csalódottságában sírva fakadt.
Közben édesapja a nappali ablakából követte az események alakulását.
Ahogy eleredtek a könnyek, egy óriási árnyék vetődött a homokozóban a sírdogáló kisfiúra.
A fiúcska édesapja volt az. Szelíden, de határozottan kérdezte:
- Fiam, miért nem vetettél be minden rendelkezésedre álló erőt?
A kisfiú megsemmisülten zokogta:
- De hát azt csináltam, apa, hát azt csináltam! Minden erőmet beleadtam!
- Nem fiam - helyesbített az apa kedvesen. - Nem adtad bele minden erődet. Nem kértél meg engem!
Azzal az édesapa lehajolt, megragadta a követ, és kirakta a homokozóból.

Nem egyformák az embersorsok...
Pár nap volt karácsonyig. Az erkélyeken ott bújtak már a fenyők, délutánonként furcsa, szürke homály úszott a levegőben. Az asszonyok derűs pánikkal hordták haza kosaraikban az ünneprevalót. Gonddal vették számba a család apraját, nagyját, hogy legyen mindenkinek valami kedvére való az ünnepi asztalon. A kirakatok előtt gyerekek ácsorogtak, szemükben vágy és gond. A kirakat őrzi még, amit maguknak szeretnének, és drága kincsként rejtegeti, amit édesanyának, apának, testvérnek szánnak – ha elég a pénz.
Magas, szőke asszony állt a boltban a többiek között. Már nem fiatal, de nem is öreg annyira, hogy ne vinné a lendületet, ha rezonált a szíve. Most kedvtelenül tartja a kosarát.
- Mit is… Dió nem kell, ezidén nem süt beiglit. A porcukor is elég. Karácsonyfadísz… Jó lesz a régi. Szaloncukorból kell majd fél kiló, több nem, úgyis megmaradna. Hiszen nálunk nincs gyerek. S ismétli valami hangtalanul benne: - Nincs gyerek… nincs gyerek… Nincs gyerek.
Nem is volt soha. Pedig lassan már unokája lehetne. Gépiesen nyúl a tej, kenyér, vaj után. A pénztárosnőre rámosolyog, de színtelen hangon diktálja: - csak a mindennapi: tej, kenyér, vaj…
Otthon a leveles szekrényben egy kicsi csomag volt beszorítva. Látszik, nem előre készítették. A látogató hiába csengetett, nem akart dolgavégezetlenül elmenni, becsomagolta abba, ami a keze ügyébe került. Az asszony szórakozottan bontogatja. Két kicsi terítő és egy cédula hull ki belőle. Éva írta. Éva az Asszony barátnőjének a lánya. A barátnőt alig fél éve kisérték ki a temetőbe. Hiába készült negyvenévesen nagymamaságra, az első unokát már nem láthatta. Az Asszony meghatódottan nézi a terítőcskéket. - Milyen kedves Éva, hogy a kisgyermek új gondja mellett rám is gondolt. Talán nekem kellett volna? - fut át rajta a gondolat.     
Fátyolos szemmel olvassa cédulát: „Szerettem volna személyesen… ez az első karácsony édesanyám nélkül…Meg akartam kérdezni annak a püspökkenyérnek a receptjét, amit ő sütött nekünk minden karácsonyon… Ha tudja Ilonka néni, írja meg ezen a lapon, én már próbáltam könyvből, de nem olyan lett…”
A megcímzett postai lap a földre hullt. Felveszi, elolvassa a címzést, mintha csak ellenőrizné. Nem rendezett benne még terve, értelme nem formálta gondolattá, de szíve viszi a tetteit. Dobozokat kattint, fiókokat húz, ajtót nyit. – Mazsola nincs itthon, a cukor nem elég, mák is kell. Sütök húst is nekik… Szaloncukor két doboz kell, egyik nekik, másik nekünk…
Kabátját visszaveszi, az előszobában állva írja meg a lapot: „Kislányom! Légy nyugodt, annak a püspökkenyérnek a receptjét ismerem. Megsütöm. Sütök kalácsot, beiglit is, hiszen van dolgod elég Istvánkával… Te csak rá ügyelj. Pista vegyen karácsonyfát, a rávalót én viszem Édesanyád helyett…” 
Nagyot sóhajt, mikor befejezi. Szeme még fátyolos, de a hangtalan hang ott belül most lágyabban szól: „Mert nem egyformák az embersorsok. Nekem ez adatott: ahol hiányzik valaki, oda kell beálljak.” „ Az igazi család sem lehet mindig együtt az ünnepen, nekem ilyen szétszórt családom van. Sokfelé rakta le őket Isten. Törődnöm azzal kell, aki éppen jelentkezik.” Mosolyog. „Szétszórtan élünk, de egy az asztalunk. Csak erővel bírjam, kicsit késő van már.” És bírta erővel…
Másnap ünnepi kalács illata töltötte el a konyhát. Kicsi gyermekholmi, szaloncukor, ajándék feküdt az asztalon. Arca kipirult, szomorú szeme ragyogott.
– Ezt elviszem nekik, ez nekünk marad… Nem, diósból még egy kell, hiszen minden évben küldtek csomagot vidékre Kálmán bácsinak. Ezt is meg kell mondjam…
Gondosan csomagolt, de a sporttáska cipzárját nem tudta behúzni. A hétköznap délutáni villamosban szétterült a frissen sült kalácsok árulkodó illata, s bennük az ünnep otthont ígérő öröme. Míg féltő gonddal tovább tette csomagját, az egyik beigli vége kinevetett a papír alól. A szemben ülő férfi elmosolyodott: Cinkos rosszallással hangjában kérdezte: - Viszi a gyerekeknek?
Az asszony megrezzent. Én ekkor már mellette álltam, és ismertem csomagja titkát. Amíg a villamosra vártunk, elmesélte. Szememmel bíztattam, hogy válaszoljon. Az útitárs újra kérdezett: –  A gyerekeknek?  Ő kipirult arccal, boldogan válaszolt: – A gyerekeknek, meg az unokának! Hála Istennek, van hová vinnem…
A villamoson csend volt és béke. Talán egyre gondoltunk valamennyien: Milyen boldog ez az ember, milyen szép karácsonyi öröme van!

Misa egy melegszívű kisfiú
Közeledett a karácsonyeste. Árváink életükben először hallották a karácsonyi történetet! Elmeséltük nekik, hogy József és Mária elment Betlehembe, de már nem volt hely számukra a fogadókban. Aztán hogyan született meg Jézus egy istállóban, és hogy fektették szülei egy jászolba. Amíg beszéltünk, a gyerekek és a nevelők lélegzet visszafojtva hallgattak bennünket. Némelyikük a szék legszélére csúszott, nehogy egy szót is elmulasszon abból, amit mondunk.
Amikor véget ért a történet, minden gyereknek adtunk három kis darab kartonpapírt, amiből egyszerű jászolt készíthettek. Kaptak egy kis sárga szalvétadarabot is, amit azután az útmutatásunk szerint vékony csíkokra téptek, és szalmaként a jászolba tették.

Világosbarna filcből babformákat vágtunk ki, egy régi hálóingből pedig négyszögű flanell darabokat, hogy a babáknak takarója is legyen.
A gyerekek serényen dolgoztak, hogy összeállítsák apró jászlaikat, én pedig körbejártam közöttük, hogy segítsek, ha valamelyiküknek szüksége lenne rá. Minden rendben ment. Aztán ahhoz az asztalhoz értem, amelyiknél a hat év körüli kis Misa ült. Éppen elkészült a munkájával. Amikor szemügyre vettem a jászlát, elképedtem, mert nem egy, hanem két baba feküdt benne. Gyorsan hívtam a tolmácsot, hogy megkérdezzem a kisfiútól, miért így készítette a jászolt.
A fiúcska széttárta a karjait, elgondolkozva nézte a pici jászolt. Aztán nagy komolyan belefogott a karácsonyi történet elmesélésébe. Életében először hallotta ezt a történetet, úgyhogy meglepett, milyen pontosan emlékszik rá. Mikor ahhoz a részhez ért, hogy Mária a kis Jézust a jászolba fektette, innen egészen sajátos módon folytatta:

"Amikor Mária a babát a jászolba tette, Jézus rám nézett, és megkérdezte, hogy hol lakom. Elmondtam neki, hogy nekem se mamám, se papám, se otthonom nincs. Akkor Jézus azt mondta, hogy lakhatnék nála. Azt feleltem, hogy ez nem megy, mert én nem tudok neki ajándékot adni, mint mások. De annyira szerettem volna Jézusnál lakni! Gondolkodtam, nincs-e valamim, amit odaajándékozhatnék neki. Eszembe jutott, hogy melegíthetném őt. Úgyhogy megkérdeztem Jézust: Ha melegen tartalak, az olyan lenne mint egy ajándék? Jézus erre azt felelte: Ha melegen tartanál, az volna a legszebb ajándék, amit valaha is kaptam. Akkor befeküdtem mellé a jászolba, és Jézus rám nézett, és azt mondta, hogy most már vele maradhatok - mindig."

Mire Misa befejezte a történetét, elöntötték szemét a könnyek, és megállíthatatlanul patakzottak végig az arcán. Arcát kezébe temette, és fejét az asztallapra hajtotta. Két kis válla csak úgy rázkódott a keserves zokogástól.
Ez az árva kisfiú talált valakit, aki sohasem hagyná el vagy bántaná őt. Valakit, aki mindig vele lesz.

Megtanultam: nem az számít leginkább, hogy mink van az életben, hanem hogy kicsodánk.
 

 A négy gyertya 
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy gyertya. Olyan nagy volt a csend körülöttük, hogy tisztán lehetett érteni, amit egymással beszélgettek. Azt mondta az első:
- ÉN VAGYOK A BÉKE! De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem, el fogok aludni.  - Néhány pillanat múlva már csak egy vékonyan füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdan fényesen tündöklő lángra.
A második azt mondta:
- ÉN VAGYOK A HIT! - Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak. Nincs értelme tovább égnem.  - A következő pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot. Szomorúan így szólt a harmadik gyertya:
- ÉN A SZERETET VAGYOK! Nincs már erőm tovább égni. Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám. - Ezzel ki is aludt.
Hirtelen belépett egy gyermek. Mikor meglátta a három kialudt gyertyát, felkiáltott:
- De hát mi történt? Hiszen nektek égnetek kéne mindörökké! - Elkeseredésében hirtelen sírva fakadt.
Ekkor megszólalt a negyedik gyertya:
- Ne félj! Amíg nekem van lángom, újra meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát. ÉN VAGYOK  A REMÉNY!
A gyermek szeme felragyogott. Megragadta a még égő gyertyát, s lángjával új életre keltette a többit.

 Melyiket válasszam?

 
- Azt szeretném, hogy szakítsa meg a terhességemet, nagyon számítok Önre.
Az orvos gondolkodóba esik, majd így szól: - Azt hiszem, van egy jobb megoldás, ami az Ön számára is kevésbé veszélyes. A nő elmosolyodott, gondolván, a doki megértette, mit szeretne.
Az orvos folytatta: - Nézze, hogy ne kelljen egyszerre két kisbabára vigyáznia, öljük meg azt, amelyik az ölében van most.
Így tudna egy kicsit pihenni, mielőtt a másik megszületik. Ha meg akarjuk ölni az egyiket, mindegy melyik az. Az Ön testére semmi veszélyt nem jelentene, ha az ölében lévő babát választaná.

A hölgy elszörnyedt. - Na de, doktor úr! Milyen szörnyű! Megölni egy gyereket, az bűn!
- Szerintem is, - mondta az orvos – de nekem úgy tűnt, ez Önnek nem probléma, és azt gondoltam, akkor ez a legjobb megoldás. Az orvos elmosolyodott, érezte, érthető volt az álláspontja. Sikerült meggyőznie a mamát arról, hogy nincs különbség aközött, hogy egy már megszületett gyereket ölnek meg, vagy azt, aki még az anyaméhben van.
A bűn ugyanaz! A szeretet azt mondja: Feláldozom magam, hogy a másiknak jobb legyen. Az abortusz azt mondja: Feláldozom a másikat, hogy nekem jobb legyen.  

 Krisztus Király
„Pilátus közbeszólt: „Tehát Király vagy?” „Te mondod, hogy király vagyok – mondta Jézus – Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságottegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat szavamra.” (Jn 18,37)
„Igen, én király vagyok” – mondtad azon az utolsó vallatáson Pilátusnak. És csak akkor mondtad.
Nem mondtad a kenyérszaporításkor. Sem a vihar lecsendesítésekor, sem a halott Lázár sírjánál, sem a megtisztult leprásnak, sem a hatalommal zengő hangodat hallgató tömegnek.
Sohasem mondtad: élted!

Élted a Te különös „királyságodat”, amely szolgálat volt végig. Szolgáltat a szavaid igazságára éhező–szomjazó embereket. Szolgáltad a betegségben nyomorgókat. A bűnbocsánatra várókat.
A vámosokat, az utcanőket…
Az utolsó vacsorán pedig gondoltál ránk is, késői gyermekeidre, és nekünk adtak Jelenléted zálogát a Kenyérben és Borban. Hogy szolgálhass mindenkinek, minden nap, a világ végéig!
„Igen, én király vagyok” mondtad azon az utolsó vallatáson Pilátusnak.
… Aztán válladra vetted a keresztet, felvitted a Golgotára, hagytad, hogy rászögezzenek és három óra múlva meghaltál…

Az ott állók megdöbbentek. Azért végig vártak valamire, valami csodára, amellyel „igazolod”, hogy király vagy…
Szomorúan mellüket verve indultak haza, csalódottan, mert vesztettél.
Egy pogány százados szava volt királyságod kezdetének meghirdetője: „Ez valóban Isten Fia volt!” Nem zavarta őt, hogy halottan függsz a fán, lábad elé letette fegyverét, kezedbe pedig egész további életét.

Győztél!

Régi magyar áldás

Áldott legyen a szív, mely hordozott,
És áldott legyen a kéz, mely felnevelt
Legyen áldott eddigi utad,
És áldott legyen egész életed.

Legyen áldott Benned a Fény,
Hogy másoknak is fénye lehess.
Legyen áldott a Nap sugara,
És melegítse fel szívedet,

Hogy lehess meleget adó forrás
A szeretetedre szomjasoknak,
És legyen áldott támasz karod
A segítségre szorulóknak.

Legyen áldott gyógyír szavad,
Minden hozzád fordulónak
Legyen áldást hozó kezed
Azoknak, kik érte nyúlnak.

Áldott legyen a mosolyod,
Légy vigasz a szenvedőknek.
Légy te áldott találkozás
Minden téged keresőnek.

Legyen áldott immár
Minden hibád, bűnöd, vétked.
Hiszen aki megbocsátja,
Végtelenül szeret téged.

Őrizzen hát ez az áldás
fájdalomban, szenvedésben.
Örömödben, bánatodban,
bűnök közti kísértésben.

Őrizze meg tisztaságod,
Őrizze meg kedvességed.
Őrizzen meg Önmagadnak,
és a Téged szeretőknek.

 Kislány és kutyája

 
Blöki, a 14 éves kutyánk a múlt hónapban meghalt. A rákövetkező napon a 4 éves lányom, Melinda zokogott és csak arról beszélt, hogy mennyire hiányzik neki Blöki.
Megkérdezte, írhatnánk-e egy levelet Istennek, hogy amikor Blöki a Mennyországba érkezik, Isten felismerhesse.
Azt válaszoltam, hogy szerintem is így kellene tegyünk, és a lányom elkezdte diktálni a levelet:
Kedves Isten!
Megkérlek, vigyáznál a kutyámra? Tegnap halt meg és most ott van veled a Mennyországban. Nagyon hiányzik. Boldog vagyok, hogy nekem adtad őt, akkor is, ha végül nagyon megbetegedett.
Remélem, hogy fogsz vele játszani. Blöki szeret  labdázni és úszni. Küldök róla egy képet, így amikor meglátod, tudni fogod, hogy Ő az én kutyám. Tényleg nagyon hiányzik...
Szeretettel, Melinda

Beletettük a levelet a képpel együtt egy borítékba és megcímeztük: Istennek, Mennyország
Feladónak ráírtuk a nevünket és a címünket. Ezután Melinda jó pár bélyeget rárakott a borítékra mondván, hogy sok bélyeg kell ahhoz, hogy egy levelet a Mennyországba elvigyenek.
Aznap délután a lányom be is dobta a levelet a postai levélgyűjtő ládába.
Pár nappal később megkérdezte, hogy vajon Isten megkapta-e már a levelet? Azt válaszoltam, hogy minden bizonnyal.
Később az ajtó előtt a verandán találtunk egy aranyszínű papírba csomagolt dobozt, ismeretlen kézírással Melindának címezve. Melinda kinyitotta a csomagot. Volt benne egy könyv: Mr. Rogers - Amikor egy háziállat elpusztul.
A belső oldalára oda volt ragasztva a felbontott boríték, benne a levéllel, amit Istennek írtunk. A másik oldalon pedig a kép Melindáról és a kutyáról, és egy üzenet:

Kedves Melinda!
Blöki rendben megérkezett a Mennyországba. Igazán nagy segítség volt a kép, amit küldtél, rögtön felismertem őt! Blöki már nem beteg. A lelke itt van velem, mint ahogyan a te szívedben is mindig ott lesz.
Blöki nagyon szeretett a kutyád lenni. Mivel nincs szükségünk a testünkre itt a Mennyországban, nekem sincs zsebem, ahova a képet, amit küldtél, eltehetném, így visszaküldöm neked
ebben a kis könyvben, hogy neked is legyen valami, ami emlékeztet rá.

Köszönöm a csodálatos levelet és köszönöm anyukádnak, hogy segített megírni és elküldeni nekem. Csodálatos anyukád van! Személyesen választottam ki neked! Minden nap küldöm áldásaimat és emlékezz rá, hogy nagyon szeretlek!
Egyébiránt nagyon könnyen megtalálható vagyok. Ott vagyok, ahol szeretet van.

Szeretettel: Isten

Szüleink vágyai

 
A család szépen összegyűlt, a gyerekek meg elgondolni sem tudták, hogy mi az a nagy hír, ami miatt a szüleik ilyen titokzatosak. Velük sosem történik semmi. Tiszta unalom az életük. A legnagyobb izgalom az éltükben, ha néhány új virágot hoz a begónia.
A szülők az ebéd befejezése után bejelentették, hogy mostantól másképp szeretnének élni. Ezért aztán szépen eladják a családi házukat. Egy kisebb lakásba költöznek és vesznek egy hajót. Végre itt az ideje, hogy körülhajózzák a földet.
A gyerekek iszonyatos nevetésbe törtek ki, mert azt hitték ez valami kis tréfa. Ám hamar kiderült, hogy nem az. A szülők tényleg eladták a házat, vettek egy hajót majd elindultak a világ körül.
Anyukájuk, akiről eddig el sem tudták képzelni, hogy kalandvágya meghaladhatja egy új süteményrecept kipróbálását, kivirult. Apukájukat mintha kicserélték volna. Néha küldtek képeslapot vagy e-mailt egy-egy egzotikus szigetről. És ha aggódtak is a gyerekek miatt, ez nem nagyon látszott rajtuk.
Míg a gyerekek dolgoztak, a szülők boldogan vitorláztak a nagy vizeken.

És a gyerekek elgondolkodtak. Valahogy természetes volt, hogy a szüleik mindig ott vannak, lehet rájuk számítani, lehet tőlük kölcsönkérni. De hogy boldogok- e azt még sosem kérdezték.
A szülők 3 év múlva hazatértek. Újra süteményillat töltötte be a lakást. De a gyerekek már másként néztek a szüleikre. Valahogy észrevették, hogy ők is emberek és nem csak szülők. Nekik is vannak álmaik. Álmaik, amiket valóra váltottak.

Delfinek és bálnák

A delfinek és bálnák egymással küzdöttek. A csata már hosszú ideje tombolt, mikor megjelent egy kis hal, és megpróbálta szétválasztani őket.
Az egyik delfin azonban nevetve szólt rá:
"Inkább elviseljük, hogy harcolva pusztuljunk el egymás által, mint hogy te légy köztünk a döntőbíró...."

Melyik vagyok ÉN? Melyik vagy Te? Melyik szeretnénk lenni?

 Egy leány panaszkodott az édesapjának, hogy rosszul mennek a dolgai. Belefáradt az állandó eredménytelen harcba. Nem tudta, hogyan menjen tovább az életében, mert kimerültnek érezte magát. Úgy tűnt számára, hogy valahányszor megold egy problémát, mindig új probléma jelenik meg életében.
Édesapja szakács volt. Kézen fogta őt és elvitte a munkahelyére. Fogott három fazekat és vizet forralt bennük.
Amikor forrni kezdett a víz, az egyikbe sárgarépát, a másikba tojást és a harmadikba kávészemeket rakott. Főzés közben egyetlen szót sem szólt, csupán rámosolygott a leányára. A lány türelmetlenül várakozott, magában azt kérdezve, vajon mit akar tenni az édesapja. 20 perc elteltével apja eloltotta a tüzet, majd egy tálba rakta a tojásokat, egy tányérba a sárgarépát és kitöltötte a kávét egy csészébe. Ezután megkérdezte lányától:
- Kedvesem, mit látsz itt?
- Tojást, sárgarépát és kávét - válaszolta.
Ekkor arra biztatta, hogy tapintsa meg a sárgarépát. A lány megtapintotta és érezte, hogy puha. Ekkor arra kérte, hogy hántsa le a tojás héját és a lány, érezte, hogy a tojás nagyon kemény. Ekkor arra kérte ott, hogy kóstolja meg a kávét. A lány nevetve kortyintott az illatos nedűből, majd megkérdezte:
-Mit jelentenek mindezek, apám?
Az édesapja elmagyarázta ekkor neki, hogy mind a három elemet ugyanolyan körülmények közé helyezték: forró vízbe.
Csakhogy mindhárom elem különbözőképpen reagált erre:
A sárgarépa megpuhult és törékennyé vált.
A tojások erősen megkeményedtek.
Ellenben a kávé, megváltoztatta a vizet.
-Mit gondolsz, te melyikhez hasonlítasz ezek közül? - kérdezte lányától az apa.
Amikor a mostoha körülmények kopognak ajtódon, te hogyan válaszolsz erre?
Egy látszólag kemény sárgarépa vagy-e, akit megérint a fájdalom és elveszíti keménységét?
A tojáshoz hasonlítasz, aki képlékeny szívvel és folyékony szellemmel indul, azonban egy kegyetlen esemény után, keménnyé és rugalmatlanná válik? Te kívül ugyanolyan maradtál, azonban belül megkeseredett a szíved?
Vagy, egy kávészem vagy? A kávé megváltoztatja a forró vizet, a neki fájdalmat okozó elemet.
Amikor a víz eljut a maximális forráspontra, a kávé kiengedi legjobb aromáját és zamatát.

Ne hagyd magad legyőzni! Emelkedj sorsod fölé és az élet kegyetlenségei csupán megfelelő alkalmat jelentsenek számodra ahhoz, hogy kiengedd "édes kávé zamatodat"! A döntés a Te kezedben van! 

A mérleg

A jómódú gazda és a szegény ember üzletet kötött. A gazda minden héten ad két kiló túrót a szegény embernek, aki pedig viszonzásul két kiló összegyűjtött mézet ad.
Ment az üzlet rendben jó ideig, amíg egyszer csak a gazda arra gondolt, hogy bizony nem minden ember tisztességes, és meg kellene mérni, amit kap. Úgyhogy mikor legközelebb vitte a túrót, és néhány perc múlva megkapta a mézet, azt hazavitte, és a pontos mérlegén megmérte - hát csak másfél kiló volt!

Felháborodva ment a szegény emberhez és indulatosan a szemére vetette, hogy becsapta őt.
A szegény ember lehajtotta fejét és így szólt:
- Nagyon sajnálom, hogy így történt, de én nagyon szegény ember vagyok. Egy kétserpenyős mérleget még tudtam szerezni, de súlyokra már nem volt pénzem. Így hát amikor megkaptam tőled a túrót és kivittem a kamrába, rátettem a mérleg serpenyőjére, és a másik serpenyőbe kimértem az azonos súlyú mézet.

A gazda roppant módon elszégyellte magát és hazament.

 Egy hűséges asszony

Wormann Edit asszony híre elterjedt az egész angol birodalomban. Férje elhagyta gyermekeivel együtt. Nem rossz szándékkal tette ezt. Nem bírta tovább a munkanélküliséget és nem nézhette családja nélkülözését.
Áthajózott Amerikába, hogy ott szerencsét próbáljon, és aztán visszajöjjön szeretteiért.
Edit asszony tíz évig várta vissza a férjét. Se levél, se pénz, semmi nem érkezett tőle ez idő alatt. Kora reggeltől késő estig a varrógép mellett ült, hogy megszerezze gyermekei számára a mindennapit. Minden kérőt elutasított.
Az egyik napon elhatározta: nem vár tovább és megkeresi elveszett férjét. Micsoda meggondolatlan es reménytelen vállalkozás! Hiszen sejtelme sem volt arról, hogy férje Amerika melyik részén tartózkodik. Pénze sem volt az útiköltségre. Ezért éjnek idején egy Amerikába induló hajóra szökött és elrejtőzött a szellőztető helyiségben. Néhány doboz konzervet vitt magával és ebből élt húsz napig. Röviddel a megérkezés után tűz ütött ki a szellőztető helyiség közelében és így kénytelen volt elhagyni rejtekhelyét. A partra szállás után átadták a rendőrségnek és így börtönbe került. Úgy látszik, hogy minden áldozata hiábavaló volt! De nem, a Mennyei Atya nem feledkezett meg a hűséges Edit asszonyról.
New Yorkban éppen szegényes szállodájában ült férje, amikor bemondta a rádió:
- Figyelem, figyelem! Bostonban elfogtak egy férfinak öltözött asszonyt - Wormann Editnek hívják - aki potyautasként jött Amerikába, hogy férjét megkeresse. Hol van a férje? Jelentkezzen! Azonnal felugrik a férfi és a rendőrségre siet.
- Én vagyok Wormann Edit férje. A külföldiek szállásán találkoznak. Ezt a találkozást nem lehet elmondani. Mindketten ugyanazon a hajón tértek vissza Angliába. Az egész országban csodálattal adóztak Edit asszony hűségének és bátorságának. Férje jó állást kapott és a sokat szenvedett család végre révbe ért.

 A tojás

 Egy szegény asszony talált egyszer egy tojást. Boldogan hívta magához a férjét és gyermekeit:
- Megszűnt a nyomor - mondta nekik. - Nézzétek, mit találtam: egy tojást. Nem esszük meg, hanem átvisszük a szomszédasszonyhoz, hogy tegye a kotló alá és keltesse ki. Így hamarosan lesz egy csibénk, amelyből nemsokára tyúk lesz. Természetesen azt sem esszük meg, hanem tojatjuk tovább, hogy legyen sok csirkénk, meg tyúkunk és még több tojásunk. Nem eszünk sem tojást, sem csirkét, de még tyúklevest sem. Mindent eladunk és az árán veszünk egy borjút. Neveljük a borjút, amíg tehén nem lesz belőle. A tehénnek lesz sok borjúja, nekünk meg lassan egy egész csordánk. Eladjuk a csordát és veszünk az árán telket, a telekre építünk, az egyik részt eladjuk és veszünk rajta... Amíg nagy lelkesedéssel így szónokolt az asszony, a tojás kicsúszott a kezéből, leesett a földre és ... nem maradt belőle mást, csak egy álom.
A mi elhatározásaink gyakran hasonlítanak ennek az asszonynak a fecsegéseire? "Majd megcsinálom. Majd megmondom... El fogom érni..." Aztán telnek a napok, az évek és nem teszünk meg semmit.

Egy hűséges férj igaz szeretete

 
Így hívják őket. Mindketten vidám, fiatal emberek, akiket gyengéd szerelem fűz össze. Boldogan állnak az Úr oltára elé, hogy örök hűséget fogadjanak egymásnak. Szinte paradicsomi boldogságban élnek néhány évig. Mivel gyermekük nem születhet, örökbe fogadnak egy kisbabát. Mindez 1945-ben történt.
Még ebben az évben fölfedeznek Nóra térdén egy gyanús foltot. A bőr ezen a helyen egyre vörösebb lett. Az orvos megvizsgálta. A vizsgálat során kiderül, hogy a beteg bőr sem a melegre, sem a szúrásra nem reagál.
Semmi kétség, Nóra megkapta a bélpoklosságot. Teoroi könyörög az. orvosoknak, mentsék meg a feleségét. Ettől kezdve naponta injekciózzák a szegény asszonyt.

Ez havonta 2000 frankba kerül. Teoroi ácsmesterséget folytat, de nincs annyi munkája, hogy ezt a pénzt előteremtse. Ezért minden más munkát elvállal. Négy év múlik el. Mindent megpróbáltak, mindenét eladta, most már nincs többé pénze az injekciókra. A szörnyű betegség egyre jobban elhatalmasodik Nórán.
Nem maradhat otthon, be kell vonulnia a lepratelepre. Teoroi elkíséri, de a kapuban nem engedik tovább, könyörtelenül bezárul mögötte. Ó azonban nem nyugszik bele ebbe. Mindössze 25 éves, fiatal, életerős ember, aki azonban szereti feleségét. A lányok rámosolyognak az utcán és apja is újabb házasságra biztatja. Teoroi azonban nem törődik saját magával, nem törődik a lányokkal és apja tanácsaival. Minden gondolatával Nóránál időzik. Elmegy a lepratelep vezetőjéhez és felvételét kéri: együtt akarok lenni a feleségemmel, hiszen mi összetartozunk.

Az emberek persze ezt nem értik. Ilyen eset még sohasem fordult elő a telep életében. A szeretet számára nincs hely a paragrafusok között. Csak beteget vehetünk fel - válaszolja a hivatalnok. Akkor a telep területén egy külön kunyhót építek a magam számára, válaszolja Teoroi. A telep vezetője is ember. Neki is van szíve. Teljesíti a férfi kérését.

Nóra súlyos beteg. Szörnyű lelki fájdalmak gyötrik és ez csak a betegségnek kedvez. Állandóan a bejáratot nézi. El kell jönnie Teoroinak. És nem csalódik reményében. Most már ketten, helyesebben hárman élnek a lepratelepen. Az egészséges baba helyett egy beteg gyermeket fogadnak magukhoz, és most újra boldogok. Teoroi ismét dolgozik. A betegek hamarosan szeretetükbe fogadják. Nóra állapota is kielégítő. Hogy is lehetne másképp?
Világos és vidám a fiatal ácsmester lakása. A kis Kriszta nevetése hallatszik a szoba sarkából. De nemcsak ő mosolyog. Mosolyognak az öreg nénikék is, a csonka lábú férfiak, a lepratelep összes lakói, mert érzik annak a szeretetnek a melegét és világosságát, amelyet itt az élő holtak között gyújtott meg egy hűséges férfi igaz szeretete...

 A szeretet ösztöne 

Vadászatról tértem meg és a kerti úton mentem hazafelé. A kutyám előttem futott. Hirtelen megállt, aztán lassabban kezdett előrelopózni, mintha vadat szimatolna. Végignéztem az úton és egy fiatal verebet pillantottam meg. A csőre még sárga volt és a feje pihés. Leesett a fészekből, mert a szél lerázta a nyírfáról. Most a porban vergődött és kiterjesztette szárnyait.

Kutyám lassan közeledett feléje, ekkor a közeli fáról egy veréb szállt le. Mint a lezuhanó kő csapott le a kutya előtt és kétségbeesett csipogással esett neki a kutya tátott szájának. Saját testével védelmezte fiókáját, közben teste remegett a félelemtől. Óriási szörnynek tűnt előtte a kutya, mégsem tudott nyugton maradni. Az akaratánál erősebb hatalom hajította le a kutya elé. A kutya megállt és hátrálni kezdett. Benne is tiszteletet ébresztett a magasabb hatalom. Gyorsan magamhoz szólítottam a kutyát és a veréb iránti tisztelettel mentem tovább. Tiszteletet keltett bennem a madár szeretetének megnyilatkozása.
A szeretet — gondoltam magamban — erősebb, mint a halál és a halálfélelem. Csak a szeretet segítségével áll fenn a világ és mozog az élet.
(Turgenyev)

Kismadár

 
Egy vadász megfogott egy kismadarat. A madárka azt mondta a vadásznak, hogy ha szabadon engedi, három felbecsülhetetlen értékű tanácsot ad neki. A vadász hosszan tépelődött, majd belement az alkuba.
A kismadár első tanácsa az volt, hogy ne ragaszkodjon a dolgokhoz, hagyja, hadd jöjjenek, hadd menjenek. A vadász úgy gondolta, ez jó tanács, és kiengedte a markából a madarat. A második tanács így szólt: bízzon abba, amit közvetlenül érez és tapasztal.
A vadász úgy gondolta, hogy ez is jó tanács, és engedte, hogy a madár felszálljon egy közeli fára. Amint ez megtörtént, a kismadár harsányan nevetve felrepült. A vadász utána kiáltott, és megkérdezte, mi olyan mulatságos, mire a madár így válaszolt:
Ha tudnád, hogy nálam van a világ legértékesebb gyémántja, nem engedtél volna el. És még jobban nevetett.
A vadász dühbe gurult, é kiabálni kezdett, hogy a madár azonnal jöjjön vissza. A madárka persze, ügyet sem vetett rá.
Hát jó, de akkor legalább tartsd be, amit ígértél-mondta. Halljam a harmadik tanácsot!
Ugyan miért mondanék neked bármit is, te ostoba, amikor az első két tanácsomat sem fogadtad meg, hiszen nem hagyod csak úgy jönni és menni a dolgokat. Nézd, hogy dühbe gurultál és próbálsz újra megfogni. És az érzékeidben sem bízol, különben felfognád, hogy egy olyan apró madár, mint én nem rejtheti el apró testében a világ legértékesebb ékkövét 

Ördög a templomban

 
Egy ember, aki egy vasárnap reggel a templomba igyekezett, nagyon meg volt lepve, mikor az ördögöt a templomajtó közelében találta.
- Mit csinálsz te itt? - kérdezte meglepetéssel.
- Éppen úgy megyek a templomba, mint ti - felelte a sátán. - Hiszen az emberek azért járnak oda, hogy ellenem imádkozzanak és prédikáljanak, ki védelmezne hát engem, ha magam nem lennék ott?
- És hogyan védelmezed magadat? - kérdezte erre a templombajáró.

Ó, erre a célra van nekem ezerféle eszközöm is! Először is tehát jókor ellátogatok azokhoz a családokhoz, amelyek templomba akarnak menni és igyekszem ellentétet szítani a férj és a feleség között; úgy indítom fel a férjet, hogy fölbosszankodjék a kemény gallér miatt, amelyiken nem akar keresztül menni a gomb és így annak a feje lepattan. Ezáltal elveszti jókedvét; a feleség pedig elveszti a jóhangulatát azért, mert valamelyik fiókban hiába keresi a kesztyűjét.
- Ilyen eszközökkel megakadályozom azt, hogy a templomba menjenek, vagy elrontom a hangulatukat, hogy annak valami hasznát ne láthassák.
- Azoknak az embereknek a számára, - folytatta az ördög, - akik komolyan és magukba zárkózva indulnak el, más eszközöket használok: Mindig van ugyanis egy lány vagy asszony, aki a figyelmet magára vonja. Ekkor az asszonyok pillantásait az ilyenek ruhájára irányítom; megvizsgáltatom velük pontosan a kalapját, a blúzát és a prédikáció elrepül a fejük fölött. Azok a férfiak pedig, akiknek egy kis irodalmi műveltségük van, a prédikációban itt és ott egy-egy kevésbé helyes kifejezést vagy stílushibát fedeznek fel és így a formára tekintenek a tartalomra pedig nem figyelnek. A templomból való távozás alkalmával azután megteszik a maguk kölcsönös észrevételeit és így minden hatás elvész.
- Az a másik hölgy meg, amott, fél a meghűléstől; nos tehát kioktatom, hogy itt vagy ott, valamelyik ablak nyitva van és az egész istentisztelet alatt nem gondol másra, mint a légvonatra és az egészségét érintő veszedelemre.
- Na, és a kereskedők! Úgy intézem a dolgokat, hogy az előző este vagy reggel, az istentisztelet előtt rossz híreket halljanak. És így az egész istentisztelet alatt tele lesz a fejük.
Egy padon egy anya ül. Gyermeket hagyott otthon, aki a bölcsőben alszik; gyorsan az eszébe juttatom, hogy a kicsi fölébredt és most az a veszély fenyegeti, hogy ágyacskájából kiesik. És ez az asszony egész idő alatt nyugtalan lesz. Látok néhány jó megjelenésű urat, akik figyelmesen hallgatnak a papra. Rögtön figyelmessé teszem őket arra, hogy amit most hallottak, az erre vagy arra az emberre vonatkozik, aki szintén ott van a gyülekezetben. Ekkor rögtön elkezd János Péterre, Sándor pedig Józsefre gondolni és elindulnak hazafelé, nagyon meglévén elégedve a lelkipásztorral és önmagukkal.
- Ha pedig egy hallgatót az istentisztelet ideje alatt nem tudok elvonni a figyeléstől, akkor megpróbálom őt hatalmamba keríteni a kijáratnál. Felindítom az embereket, hogy mindenféléről kezdjenek el beszélni, aminek a templomhoz semmi köze. Úgy irányítom őket, hogy isntentisztelet után olyan embereknél tegyenek látogatást, ahol csak világi dolgokról lehet beszélgetni és így kitörlök a lelkükből minden jobb benyomást, amelyre a templomban szert tettek.
Ezek voltak az ördögnek nyilatkozatai a kérdezősködő számára, amikor a templom felé indult. Mennyire így van ez csakugyan az életben is. Mindenki megtoldhatja ezeket az adatokat a saját tapasztalataiból.
 
Az Élet vize
 Volt egyszer egy kislány, szép volt, tündöklően szép, még a Napnál is ragyogóbb, mert tiszta szívével soha nem bántott meg senkit. Egy napon aztán apja kiküldte őt a kútra az élet vizéért:
- Menj, vidd ezt a vödröt, és merítsd bele a kútba... Amikor megtelik vízzel, gyere vissza hozzám...
Úgy tett a lány, ahogy az apja kérte, mikor a vödör színültig telt a kút friss vizével, elindult hazafelé. Ám mire hazaért, egy üres vödröt tartott a kezében.
- Mi történt? - kérdezte az apja.
- Ó, semmi... a vödröt, ahogy kérted belemerítettem a kútba, és megtöltöttem az élet friss vizével...
- Hiszen ez a vödör üres - mondta az apja, és nevettek mindketten. - Hová lett gyermekem az élet vize?
- Mindent úgy tettem, ahogy tanácsoltad. Ám ahányszor csak belemerítettem a vödröt a tiszta vizű kútba, megjelent egy ember, s mert szomjas volt, neki adtam az utolsó csöppig... Így ment ez végtelenségig, míg a kút majdnem ki nem száradt. Végül épp annyi vizet adott, amennyivel az utolsó vödröt telemertem.
Az apa mosolygott:
- És hol van az a víz?
- Mindenfelé... amerre jártam, mindenkinek adtam belőle, aki kért.
 
Vajon segít-e a technika?
Az előadás résztvevői figyelmesen hallgatják a papot.
- Krisztus a világ világossága- hirdeti a szónok. Hirtelen fölkel egy férfi, és az előadó szavába vág:
- Mindez csak üres szóbeszéd! A villany világít az utakon, nem Krisztus.
A hallgatóság döbbenten néz a papra, az pedig nyugodtan szól oda a hitetlennek:
- Igen?...Nos, akkor majd, amikor haldoklik, gyújtson fel minél több lámpát.
Szavait derültség és taps kíséri. A gúnyolódó nem szólt többet.

 

Légből kapott történet

 
Egy ötvenes fehér asszony egy fekete mellett ül. Láthatóan nagyon zaklatott, hívja a stewardesst.
A légikisasszony kérdezi: - Mi a probléma, asszonyom?
A fehér nő:- Talán nem látja? Egy fekete mellé ültetett engem. Nem bírom elviselni, hogy egy ilyen gusztustalan lény mellett kelljen ülnöm. Adjon nekem egy másik ülést! Kérem!
A légikisasszony:
- Nyugodjon meg, a gépen majdnem minden ülés foglalt. Megnézem, hogy van-e még szabad hely.
A légikisasszony elmegy és néhány perccel később visszajön.
 - Asszonyom, mint ahogy gondoltam, nincs több üres helyünk a turista osztályon. Beszéltem a parancsnokkal és ő megerősítette, hogy a bussiness classon sincs több hely. Van azonban egy hely az első osztályon.
Mielőtt az asszony bármilyen megjegyzést tehetne, a légikisasszony folytatja:
- A mi légitársaságunknál egyáltalán nem szokás, hogy egy turista osztályon ülő utasnak engedélyezzék, hogy átüljön az első osztályra de figyelembe véve a körülményeket, a parancsnok úgy találta, hogy valóban botrányos arra kényszeríteni valakit, hogy egy ilyen visszataszító ember mellett üljön.
A légikisasszony a feketéhez fordul:
- Nos, kérem Uram, ha úgy kívánja, vegye a kézipoggyászát, mivel az első osztályon a szabad hely Önre vár.
A körülöttük levő utasok, akik elképedve asszisztáltak a jelenethez, felemelkedtek és tapsoltak.

A barátság példája

 Néhány évvel ezelőtt történt az egyik előkelő szálloda fényesen kivilágított termében. Egy előkelő, gazdag ifjú vacsorát adott barátai tiszteletére. Finom ételek és borok kerültek az asztalra és jó hangulat uralkodott a vendégek között. A vacsora végén felállt a vendéglátó ifjú és így szólt a jelenlevőkhöz:
— Kedves barátaim! Azért hívtalak ma össze titeket, hogy elbúcsúzzam.
Azt gondoljátok, hogy gazdag vagyok, pedig tévedtek. Alig kaptam valamit az atyai örökségből. De mert fiatal vagyok és előttem az élet, holnap reggel Ausztráliába indulok szerencsét próbálni. Most pedig jól jegyezzétek meg, amit mondok: mához hét évre újra itt leszek ebben a teremben. Ha kedvez a szerencse és sikerül vállalkozásom, akkor mindnyájatokat ünnepi vacsorával és gazdag ajándékkal várlak. Ha pedig cserbenhagyna a szerencse, akkor is jöjjetek el és egy szerény vacsorával megvendégellek titeket.

Az egybegyűlt vendégek lelkesen fogadták a bejelentést és megígérték, hogy teljesítik barátjuk kívánságát. Elmúlt hét esztendő és az egykori vendégek levelet kaptak Ausztráliából hazatért barátjuktól: szegényen utaztam cl és nyomorultul tértem vissza. Mielőtt újabb kísérletet tennék a vagyonszerzésre, szeretnélek viszontlátni titeket. Ezért azt kérem, hogy teljesítsétek ígéreteket és holnap este legyetek a megbeszélt szállodában. Remélem senki sem marad távol a baráti összejövetelről!

A levelet író ifjú már nyolc napja visszatért Ausztráliából és súlyos betegen feküdt a szálloda egyik szobájában. Odakint nagy vagyont szerzett és gazdag emberként tért vissza hazájába. Sajnos azonban a vagyonszerzés egészségébe került. A levelet most azért küldte el barátainak, hogy ezzel próbára tegye hűségüket. Már készen volt a végrendelet is. Vagyonát azok a barátok kapják, akik teljesítik ígéretüket és a megbeszélt este megjelennek a szállodában. Mindezt titkárára bízta. A kitűzött nap elérkezett és gazdája képviseletében. a titkár jelent meg a szálloda nagytermében. Kilencet, tízet, tizenkettőt ütött az óra és nem jött senki. Ekkor derült ki, hogy a sok „jóbarát" közül egy sem volt igazi barátja a gazdag, de haldokló embernek. Másnap mindenről beszámolt a titkár főnökének. Szomorúan hallgatta és megvetően szólt az emberek megbízhatatlanságáról. Összetépte végrendeletét és egész vagyonát a város árvaházára hagyta.

 Párbeszéd Istennel

 
ÉN: Uram, kérdezhetek Tőled valamit?
ISTEN: Természetesen.
ÉN: Ígérd meg, hogy nem leszel mérges rám...
ISTEN: Ígérem.
ÉN: Miért zúdítottál ma annyi mindent a fejemre?
ISTEN: Ezt hogy érted?
ÉN: Hát, reggel elaludtam.
ISTEN: Igen...
ÉN: Egy örökkévalóságig tartott, míg beindult az autóm.
ISTEN: Aha...
ÉN: Ebédre nem olyan szendvicset kaptam, amilyet rendeltem - így várnom kellett.
ISTEN: És?
ÉN: Hazafelé lemerült a mobilom épp mikor valaki hívott...
ISTEN: Értem.
ÉN: És mintha ez még nem lett volna elég, mikor hazaértem és pihenni szerettem volna, beleültem az új masszázsfotelomba az pedig nem akart bekapcsolni.
Ma nem jött össze semmi! Miért engedted, hogy minden így alakuljon?
ISTEN: Engedd meg, hogy megmagyarázzam: hajnalban a Halál Angyala állt ágyad mellett én pedig egyik angyalom küldtem, hogy küzdjön meg vele az életedért. Hagytalak aludni ez idő alatt.
ÉN: (szégyenkezve) Áh...
ISTEN: Azért nem engedtem, hogy az autód beinduljon, mert ha elindulsz, épp egy részeg sofőrrel találkozol utadon, aki belédhajtott volna.
ÉN: (megalázkodva) Ó...
ISTEN: Az, aki a szedvicsed készítette beteg volt, így nem akartam, hogy tőle kapd az ebéded. Tudtam, hogy nem késhetsz munkából.
ÉN: (zavarban) Aha...
ISTEN: A telefonod pedig azért merült le, mert az a személy, aki hívott csak hazugságokkal tömte volna a fejed és Te hittél volna neki. Így védtelek meg tőle.
ÉN: Értem, Uram.
ISTEN: Ó, és az a masszázsfotel pedig hibás volt és tönkretette volna az áramellátást a házadban.
ÉN: Úgy sajnálom, Uram...
ISTEN: Ne sajnálkozz, csak tanulj meg bízni bennem! Jóban és rosszban egyaránt.
ÉN: Bízni fogok benned, Uram!
ISTEN: És ne kételkedj. Mindig jobb lesz az általam tervezett nap számodra, mint amilyen a tiéd lenne.
ÉN: Nem fogok kételkedni. Engedd meg, hogy megköszönjek mindent, amit értem tettél.
ISTEN: Nincs mit megköszönnöd, gyermekem. Ez csak egy újabb nap volt, hogy Istened voltam és nagyon szívesen törődöm a gyermekeimmel.
 

 Szívbéli jóság

Nem messze élt egy idős hölgy. A férje meghalt 5 éve, 2 éve pedig lánya férjével és 2 gyerekével autóbalesetben.
Mikor jöttem az iskolából hazafelé, az ajtaján láttam 1 hirdetést amire az volt írva: "Elvesztettem 2000 Ft-ot, aki megtalálja, hozza vissza legyen szíves a 76-os lakásba, mert kevés a nyugdíj és nem tudok miből ételt venni!."
Kivettem a tárcámból 2000 forintot és felmentem az 5-ödik emeletre.
Mikor odaadtam az idős hölgynek a pénzt, elsírta magát és így szólt:
"Te vagy a tizenkettedik ember, aki felhozta nekem a pénzt. Köszönöm."
Elmosolyogtam magam és odamentem a lifthez, mikor a nénike így szólt: "Lányom, vedd le azt a hirdetést, mert azt sem én írtam!" Az öreg hölgy állt és könnyek hulltak a szeméből. 

 --------------------------------------------

 

Az áldozati bárány…

Tíz földműves együtt indult a mezőre dolgozni. Vihar lepte meg őket. Tépdeste a fák koronáit, a kerteket, a szántóföldet meg teljesen letarolta. A cikázó villámcsapások és a jégeső viharos verése ellen egy düledező templomba menekültek. A villámcsapások hangja egyre erősödött, a korhadt gerendák recsegtek. Attól tartottak, hogy rájuk szakad a mennyezet. A földművesek méltatlankodva zúgolódtak, hogy biztosan van közöttük egy nagy bűnös. Az ő méltatlan viselkedésének a következménye az égi háború. Féltek, hogy a gyakori villámcsapások áldozatai lesznek valamennyien.

- Meg kell találnunk a bűnöst – javasolták, és túl kell adni rajta. - Akasszuk ki kalapjainkat a templom körüli kerítésre. Akinek kalapját előbb viszi el a szél, az lesz a bűnös és átengedjük sorsának. Megegyeztek a javaslatban.
Nagy nehezen kinyitották a templom ajtaját és a tíz szalmakalapot a kerítésre akasztották. A szél egyet azonnal elkapott. Kegyetlenül és határozottan kidobták a kalap tulajdonosát is. A szerencsétlen ember kétrét görnyedt a nagy szélben és alig tudott lábon maradni. Csupán pár lépést haladt előre a nagy viharban, amikor óriási dörgést hallott: a templomba becsapott a villám. Porrá égett az épület és a bennlévők.

Bruno Ferrero tanulságos történeteiből

 

Rajzolja le....

Egy festőt egyszer arra kértek, rajzolja le a békességet.
A feladat egyszerűnek látszott, s ő nyomban neki is látott.
Rajzolt tengert, széltől mentesen, rajta egy hajót, mely állt csöndesen.
Utasa mind lusta álomba merült..., s a kép összegyűrve a szemétre került. Nem békesség volt a papíron, hanem szélcsend és unalom.
Aztán újabb rajzba kezdett, s egy szundító öreg bácsit festett.
De békességet nem ábrázolt ez sem, nekiállt hát, hogy tovább keressen.
Rajzolt virágot, csöndes téli tájat, békésen legelésző birkanyájat...
A papírkosár lassan tele lett, s közben be is esteledett.
Ám az este sem volt békés, messziről hallatszott a mennydörgés. Vihar közeledett, az ég rengett, a festő az ablaknál töprengett. Nézte a szélben sodródó leveleket, a villámokat, mik átjárták az eget. A ház előtti tölgy recsegve hajlongott, kövér esőcseppek verték az ablakot.
A festő nem tudta, tovább hogyan legyen, Istent kérte hát, hogy csodát tegyen.
Tekintete ekkor ismét a fára esett, s ott meglátta, amit egész nap keresett. A fa egyik vastag benső ágán, úgy a fának szíve táján, a viharról szinte mit sem sejtve, ült egy madár, fejét szárnya alá rejtve. Nyugodtan aludt, miközben zengett az ég.
Ez hát az igazi békesség.
- Uram, te megmutattad békességedet! - szólt a festő, és nem tévedett.

Csodálatos isteni békesség ez, mit a viharban alvó madár jelképez.
A világ legyen bármily nyugtalan, ha szívünkben Isten békessége van. Ő minden gondot vállára vesz, s bennünket szabaddá, békéssé tesz. Az Ő békessége tökéletes, minden félelemtől mentes.
Nekünk szánja ezt a békességet, s tőlünk csak egyet kér: engedelmességet. 

Egy kisgyerek szemével

 
Ne ítéljetek a látszat után, hanem igaz ítélettel ítéljetek! Jn 7,24
Mi voltunk az egyetlen család az étteremben. Eriket beraktam egy etetőszékbe és megjegyeztem magamnak milyen csendben eszik minden vendég. Néhányan halkan beszélgettek.
Erik hirtelen örömteli kiáltást hallatott.
"Szia!" – mondta, miközben pufók kezeivel a szék tálcáját püfölte. Szemei az izgatottságtól kikerekedve, száján azzal az imádnivaló fogatlan mosollyal, hevesen integetett.
 
Próbáltam megtalálni hirtelen örömének forrását. Sikerült. Egy koszos, szakadt kabátot viselő öregember volt. Nadrágja gyűrötten lógott rajta, cipzárja félig lecsúszva, egyik cipőjéből kikandikáltak a lábujjai, erekkel telerajzolt orra, olyan volt, mint egy térkép.
Túl messze voltunk ahhoz, hogy szagokat érezzünk, de biztos voltam benne, hogy büdös. Ő is integetett."Szia, kicsi baba! Szia, nagyfiú! Kukucs!" – mondta Eriknek. Összenéztünk a férjemmel. "Most mit csináljunk?”
Meghozták az ebédünket. A férfi szakadatlanul kiabált a túloldalról.
"Ismered ezt a játékot? Kukucs! Nézd csak! Ismeri!"
Senki sem gondolta, hogy a férfi aranyos és egyértelmű volt, hogy részeg. A férjemmel majd elsüllyedtünk szégyenünkben. Csendben ettünk, de nem úgy Erik, aki egész repertoárján végigment, az öreg pedig mindent utánacsinált.
 
Végre befejeztük az evést és a kijárat felé vettük az irányt. A férjem elment fizetni azzal, hogy a kocsinál találkozunk.  Az öregember pont köztem és a kijárat között ült. "Uram, segíts, hogy kijussak innen anélkül, hogy megszólítana minket!" – imádkoztam magamban.
Ahogy közeledtünk, próbáltam úgy fordulni, hogy ne érezzük a leheletét, de miközben elfordultam Erik kitekerte magát és az ismert "vegyél fel" babapozícióba helyezkedett.
Mielőtt bármit tehettem volna Erik az öregember karjaiba vetette magát.
Hirtelen ott álltam és néztem, ahogy egy nagyon büdös öregember a karjaiban tart egy boldog kisgyereket. Erik teljes bizalommal és szeretettel a férfi kopott vállára hajtotta a fejét. Az öregember becsukta a szemét és láttam, ahogy megindulnak a könnyek. Öreg, koszos, fájdalomtól és a kemény munkától kicserzett kezei igazi gyengédséggel tartották a fiamat, miközben szeretettel a hátát simogatta.
Nem láttam még ilyen mély és ugyanakkor ennyire röpke szeretetet két emberi lény között.
Döbbenten álltam. Az öreg néhány másodpercig ölelte Eriket majd rám nézett. "Nagyon vigyázzon erre a fiúra!" – mondta szilárd meggyőződéssel.
Nagy nehezen kinyögtem, hogy "megteszem".
 
A férfi nem túl nagy hajlandósággal, szomorúan fejtette le magáról Eriket, mintha valóban fájdalmat okozott volna neki a mozdulat. Megfogtam a fiamat és az öregember ennyit mondott: "Isten áldja asszonyom! Ez volt a karácsonyi ajándékom."
Egy elmakogott köszönet után futva tettem meg az utat az autóig. A férjem nem értette miért sírok és miért szorítom úgy a fiamat, miközben azt mondogatom, hogy "Uram, Uram, kérlek, bocsáss meg!"
Tanúja voltam Krisztus szeretetének egy gyermek ártatlanságán keresztül, aki nem látott bűnt és nem ítélkezett. Egy kisgyereken keresztül, aki a másik lelkét látta és egy anyán keresztül, aki nem látott tovább az öltözéken. Keresztényként vak voltam, miközben karjaimban tartottam egy gyermeket, aki látott. Úgy éreztem Isten azt kérdezi tőlem, "Hajlandó vagy megosztani a fiadat egy pillanatra?" amikor Ő nekünk adta az Övét, örökre.
A rongyos öregember eszembe juttatta, hogy "olyanokká kell lennünk, mint a kisgyermekek, hogy bemehessünk a mennyek országába".

Találkoztam Istennel...

 

Volt egyszer egy kisfiú, aki feltétlenül találkozni akart az Istennel. Tisztában volt azzal, hogy az Istenhez vezető út nagyon hosszú, ezért az összes fellelhető dobozos kólát és csokoládét bepakolta hátizsákjába, elindult. Addig futott, amíg egy parkhoz nem ért, ahol megpillantott egy öreg nénit.

A néni egy padon ült, és a galambokat nézte, akik táplálék után kutattak a földön. A kisfiú leült a néni mellé a padra. Kinyitotta a hátizsákját, és már éppen ki akart venni egy dobozos kólát, amikor arra gondolt, hogy a néni biztosan nagyon éhes lehet. Ekkor fogott egy csokoládét, és odaadta a néninek. A néni hálásan elfogadta az édességet, és a fiúra mosolygott - csodálatos volt a mosolya.

A kisfiú még egyszer látni akarta a mosolyt, ezért kólával is megkínálta a nénit ,aki újra rámosolygott, talán még sugárzóbban, mint előtte. A kisfiú majdnem kiugrott a bőréből. Egész délután a parkban maradtak, de egy szót sem szóltak egymáshoz.
Amikor besötétedett, a kisfiú elálmosodott, és úgy döntött, hazamegy. Már ment néhány lépést, amikor megállt, és visszafordult. Visszasétált a nénihez, és átölelte. A néni legszebb mosolyával ajándékozta meg.

Amikor a fiú hazatért, édesanyja különös mosolyt látott az arcán és megkérdezte:
"Mi jó történt ma veled, hogy ilyen boldog vagy?"
A kisfiú így válaszolt:
"Istennel ebédeltem, akinek csodálatos a mosolya."

Amikor az idős néni hazaért, fia már az ajtóban várt rá.  Megkérdezte, miért mosolyog, a néni így válaszolt:
"Istennel ebédeltem, aki sokkal fiatalabb, mint amilyennek gondoltam."

A batyu

Két ember ment együtt az úton, és mindegyik a vállán vitte a maga batyuját. Az egyik megállás nélkül haladt, le sem véve válláról a terhet, a másik azonban minduntalan megállt, s letéve batyuját, leült pihenni. Igen ám, csakhogy mindig újból fel kellett vennie és ismét vállára emelni a batyut, így aztán az, aki le-levette terhét, sokkal hamarabb kifáradt, mint amaz, aki egyszer sem tette le.

Minden nap ajándék

Az Ember elment a Bölcshöz:
- Álmot láttam, de sehogy sem tudok rájönni, mi az értelme. Kérlek, segíts rajtam!
- Hallgatlak - bólintott a Bölcs.
- Az utcán mentem, a mi utcánkban, ahol minden nap járok.
Olyan is volt álmomban, mint egyébként; nem volt semmiféle változás rajta, csak annyi, hogy nagy szürke göröngyökkel volt tele a járda. Amikor megrúgtam az egyiket, rájöttem, hogy ezek nem göröngyök, hanem kövek. Egyet zsebre vágtam, hogy megmutassam a Barátomnak, akihez indultam.
Amikor elővettem, kettévált a kezemben. Belül szikrázó, tiszta ragyogású volt. Azonnal tudtam (bár nem értek hozzá), hogy ez GYÉMÁNT! Rohantunk az ékszerészhez, de közben telepakoltuk a zsebeinket a csúnya, szürke kövekkel, hátha... Az ékszerész vágta, csiszolta a kettévált követ, végül fel is mutatta, hadd lássuk mi is, hogy sziporkázik:
- Még soha nem találkoztam ilyen nagy és tiszta gyémánttal - lelkesedett.
Kipakoltam a sok egyforma szürke kövemet. Ő bizalmatlanul nézte a sötétlő halmot, majd legyőzve utálkozását, egyet megfogott és vijjogó gépével kettévágta. Smaragd volt. A következő rubin, utána valami csodaszámba menő ritkaság, és aztán így végig. Felfoghatatlan kincs feküdt előttem, szikrázott, tündökölt ezerféle színben, a belsejükben rejtőző érték. Én pedig döbbenetemben felébredtem. De nem tudok szabadulni az álomtól. Mondd, mit jelenthet?
- A szürke kövek a MINDENNAPJAID, Barátom! Éppen ideje, hogy felfedezd: valóságos kincsesbánya a mindennapok sokasága. Dolgozni kell rajtuk, az igaz, de ha jól megmunkálod őket, gazdagabb leszel mindenkinél. Már reggel vedd kezedbe napodat, hogy megláthasd benne a hűség gyémántját, a bizakodás smaragdját, a szeretet rubinszínű áldozatosságát...
Mától kezdve soha nem beszélhetsz "szürke hétköznapokról", hiszen láttad, mi rejlik bennük!

Miért van az ember szíve rejtve...

 

Egyszer történt, mikor még az emberek kívül hordták a szívüket, mint a legbecsesebb díszüket, hogy egy kisfiú ücsörgött a parányi tó partján. Kezeit teletömködte mindenféle kaviccsal, azután egyesével a hullámzó víztükörre vetette őket, egyre messzebb és messzebb. A kavicsok lágy csobbanással merültek el - újból és újból.
- Miért búsulsz? - A kisgyerek ijedten fordította figyelmét a mögé lopódzott alakra, de ijedelme rögvest alább hagyott, mikor a vén remete barázdált vonásaira ismert. Miért is félt volna tőle, hisz akárhányszor meglátogatta, a remete mindig kedvesen, minden földi jóval kínálta.
- Elhagytam a szívem. - pityeregte, és bánatában újabb kövecske suhant a tóba.
- A szíved? - csodálkozott a vén remete.
- Igen - azt! - Hüppögte. - Elveszítettem, pedig úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére! - könnycseppet törölt ki a szeme sarkaiból. A remete lehuppant mellé botját letámasztva és kedvesen rámosolygott. Kezeit összekulcsolta s a feltündöklő fényáradatban. A gyermek szeme nagyra kerekedett el. Nem tartott sokáig a varázslat, de akár órákig is elnézte volna a varázsló kezeit. És mikor azok széttárultak - lám a fiú csodás szíve ragyogott fel benne.
- Megtaláltad! - kiáltott fel boldogan, és átölelte a remetét. - Szeretlek! Ezt rá is vésem! Csupa nagy betűkkel! Add ide kérlek! Ezentúl a legjobban látható helyen fogom hordani, hogy lássák, milyen jó vagy!
A gyermekvidámsága felhőket szétoszlató sugárként villant fel.
- Tudod mit? - töprengett a remete. - Hadd válasszam meg én a helyét.
- Rendben - egyezett bele. A remete elmosolyodott és a parányi szívecske, mint egyetlen fénypont felemelkedett a tenyeréből - és a fiú mellkasa felé haladt. A gyermek leplezetlen boldogsággal, csillogó szemekkel bámult közeledő szíve után, hogy mennyire szép helye is lesz ott, ám amikor az eltűnt mellkasában, elpityeredett.
- Hééé! De ott nem látja senki sem! Hogyan fogják megtudni az emberek, hogy mennyire szeretlek? - értetlenkedett.
- Figyelj rám! - az öreg megérintette a könnyes arcot és elmosolyodott. - Nem kell, hogy tudja a világ, mennyire szeretsz. Elég, ha te tudod és az, akit a szívedbe zársz. Mondd el bátran annak, akit belevésel: Szeretlek! Így már nem fogod elveszíteni sosem, mert benned él tovább - és ezt már nem veheti el senki sem.
A gyermek eltöprengett a remete válaszán, majd az utolsó kavicsot is eldobta és vidáman felugrott.
- Köszönöm! - nagy puszit nyomott az öreg vénséges arcára, majd egy pillangót meglátva utána futott. A remete pedig csak bámult a távolodó gyermek után és mosolygott - majd egyszer megérti.
Azóta szív nem hordatik kívül, csak a csendes mélyben vésődnek fel rá a nevek - újból és újból.

"Vakon" élünk ezen a világon

Egy hideg téli reggel volt, amikor egy férfi (Joshua Bell világhírű hegedűművész) megállt a Washington DC egyik metró állomásán és hegedülni kezdett. Negyvenöt perc alatt a zenetörténelem hat egyik legnehezebb Bach darabját játszotta, a mintegy három és fél millió dollár értékű Stradivariján. Amikor vége lett, csend lett. Se egy tapsot, se egy hangos éljenezést nem lehetett hallani. Több ezer ember sétált el mellette úgy, hogy füle botját sem mozdította a világ egyik legjobb zenészére.

Vajon mi minden más csoda mellett megyünk el nap, mint nap úgy, hogy tudomást sem veszünk róla?

A mai nap csodáját is vegyük észre hétköznapjainkban, embertársainkban!

 

Tanulságos történet

Gondolkozz el rajta, mikor azt hiszed, csak Téged bánt az Élet...
Nézz körül a világban! Láthatod az embereket, akik az utcán élnek.
Ha azt hiszed, hogy csak neked fáj, mikor akit szeretsz, mással látod
Nézz meg egy vakot... ki soha nem láthatja meg a napvilágot.
Ha azt hiszed ver a sors, mikor az emberek rosszat kiabálnak Rád
Nézz meg egy süketet, ki soha nem hallhatja az Élet dallamát...
Ha azt hiszed Te vagy az egyetlen, akit akadályok veszik körül...
Nézd azokat, kik nem tudnak járni, arcukon mégis mosoly derül.
Ha azt hiszed rossz helyre születtél, s Téged senki nem szeret,
Nézz meg egy árvát, ki könnyes szemmel nézi a szüleidet...
Ha azt hiszed, hogy nem kapsz időt, hogy begyógyuljanak a sebek,
Nézd azokat, kik hirtelen hunytak el, nem ölelhették át szeretteiket!
Mielőtt panaszkodnál, nyisd ki a szemed, rosszabb is lehetne...
S rájössz, hogy nem sírva kell eltöltened a napot, hanem nevetve.
Köszönd meg, amit a sorstól kaptál, ne háborogj sohasem,
Nem tudhatod, mi lesz holnap... Ez vezessen az Életben! 

 

 Megkopott cserépedény

 

Egyszer volt egy jómódú család, ahol anya, apa, nagypapa, és 1 gyerek élt együtt egy fedél alatt. A családi étkezések mindig közösen, az asztalnál zajlottak.
Karácsonykor mindig szép terítő, friss virág, és drága étkészlet került az asztalra, úgy, ahogy illik. A nagypapa már öreg volt, reszketett a keze, sokat betegeskedett, ezért kilötyögtette az ételt a drága asztalterítőre. Rossz szemmel nézte ezt a menye, és ezért korholta az idős embert. Karácsonykor azonban megelégelte a dolgot, és nem engedte a családi asztalhoz ülni.

Így a nagypapa a sarokban ült le egy sámlira, ölbe vette a tányérját, és úgy evett. Egy óvatlan pillanatban azonban kiesett az öléből a gyönyörű tányér, tartalmával együtt leesett a konyha kövére, és darabokra tört.

Nagyon mérges lett az asszony, és a férje is, hogy a drága étkészletből eltört egy tányér, amit nagyon sajnáltak. Rá is ripakodtak az idős emberre az ügyetlensége miatt. Ezért karácsony másnapján elővettek egy csorba, megkopott cserépedényt, és az volt a nagypapa tányérja. Ő nem ellenkezett, beletörődött a sorsába, és elfogadta az ócska holmit. Finom vacsora került bele, a nagypapa pedig könnyes szemmel evett. Szeretett volna ő is az asztalnál ülni a családjával. Újra megismétlődött az eset. Ez a kopott kis cserépedény is kiesett a nagypapa remegő kezéből, és ripityára tört a konyha kövén.

Az anya már készült, hogy ismét leszidja a nagypapát, amikor felugrott az asztaltól a gyermekük, és odasietett a cserepekhez. Elkezdte összeszedegetni óvatosan, egyenként. Erre az apja rákiáltott, hogy üljön le. A gyerek ránézett, és azt felelte.

– Nem ülök le. Összeszedem, és összeragasztom a cserepeket, hogy amikor ti lesztek öregek, akkor ti is ebből a tányérból egyetek!

 

Tanmese a családról

Van két testvér. Mindkettő friss, életerős, bátor harcos. Az egyik testvér fogadást ajánl a másiknak:
- Tartsunk versenyt, melyikünk tudja hamarabb háromszor körülrepülni a világot.
A másik elfogadta, mire a kihívó testvér azonnal felpattant csodálatos pávájára és repült, repült, repült és nagyon hamar megvolt a világ háromszori körberepülése. Amikor visszatért, testvére már várta.
- Hát te? Hogyhogy már itt vagy? Háromszor körüljártad a világot? De hát hogyan csináltad?
A testvér így válaszolt:
- Egymás mellé állítottam apánkat, anyánkat, testvéreinket és háromszor megkerültem őket… Hiszen ők az én világom!

Elszalasztott lehetőségek...

 

Az apa fáradtan tér haza a munkahelyéről, és leroskad a fotelbe. Hétéves kisfia jön oda hozzá, és megkérdezi:
- Mondd Apa, neked mennyi az órabéred?
Az apja haragra gerjed:
- Miért kérded?! Csak nem valami hülye játékot akarsz megvetetni velem? Azonnal mars a szobádba!
A kisfiú szemébe könnyek jelennek meg, de illedelmesen felmegy a szobába, és becsukja maga mögött az ajtót.
Ahogy az apa ül a fotelben, még forronganak benne a nap eseményei, ahogy a főnöke megint újraíratta vele a prezentációját, ahogy a kollégája 3 nappal a projekt vége előtt elment betegállományba... Kezébe temeti az arcát.
"Mikor lesz ennek vége?" - kérdezi magától.
Aztán eszébe jut a gyerek. "Talán nem kellett volna így bánnom vele... Lehet, hogy csak egy ártatlan kérdés volt, és én értettem félre, azért mert úgy érzem, a környezetemben már mindenki rajtam élősködik." - gondolja magában, és elindul felfelé a lépcsőn. Benyit a gyermek szobájába, ahol a fia a földön kuporogva játszik magában.
A fiú felnéz, és újra megkérdezi:
- Apa, neked mennyi az órabéred?
- Négy dollár fiam.
- És tudnál nekem adni két dollárt?
Az apa gyanakvó tekintettel ránéz a fiára, és azon töpreng: "Remélem nem valami játékot akar venni belőle magának..." Majd meg is kérdezi tőle:
- Mire kellene neked az a két dollár?
- Mindjárt megmutatom! - mondja a gyermek sejtelmes mosollyal az arcán.
Apja előveszi a két dollárt, és odaadja a fiának. Mire a fiú benyúl a takarója alá, és előveszi a spórolt pénzét. Elkezdi összerakosgatni az aprót, ami összesen két dollárra jön ki. Hozzáteszi a most kapott másik két dollárt, és boldogan az apja felé nyújtja:
- Apa! Most, hogy kifizetem neked, tudsz velem is tölteni egy órát, hogy együtt játszunk?

Néhány évvel ezelőtt beszélgettem egy igazán gazdag emberrel, aki a következőt mondta nekem, ami alapjaiban megváltoztatta a gondolkodásomat: "Bármit megtehetek, amit csak akarok. Illetve...egy dolgot mégsem: A 22 éves lányomat már nem tudom visszaültetni a hintába, hogy játszhassak vele.

A nagy dolgok álruhában érkeznek

 
Volt egy időszak az életemben, úgy húsz évvel ezelőtt, amikor taxisofőrként kerestem a kenyerem, New Yorkban. Igazi cowboy-élet volt, nem volt főnököm. És mint a szerencsejátékos, annyira élveztem, hogy minden egyes új utas más és más, előre megjósolhatatlan élményt tartogatott: pont, mint amikor kockát dobsz a játékteremben. Amire nem számítottam, hogy az autóm elkezdett amolyan gyóntatófülkeként is üzemelni. Éjszaka vezettem, nem láttam az utast, csak mentünk, mindig két idegen az éjszakában, és hallgattam, ahogy alkalmi útitársam az életéről mesél. Olyan bensőséges dolgokat osztottak meg velem, amelyekről fényes nappal, szemtől szemben biztosan nem beszéltek volna.
 
Egyik éjjel megérkeztem a megadott címre és dudáltam. Néhány perc várakozás után megint megnyomtam a dudát. Ez volt aznapra az utolsó fuvarom, úgyhogy már azon voltam, hogy inkább hazaindulok. De aztán mégis inkább kiszálltam, elsétáltam az ajtóig és becsöngettem. Egy pillanat – válaszolt egy törékeny, idős hang odabentről. Hallottam, hogy valamit vonszolnak a padlón.
Kisvártatva kinyílt az ajtó. Kilencvenéves-forma, aprócska asszony állt előttem. Kartonruhát viselt és kis kalapot, kalaptűvel. Úgy nézett ki, mintha egy régi, fekete-fehér filmből lépett volna ki.
Mellette egy kis bőrönd pihent. Ahogy benéztem a lakásba, olyan volt, mintha évek óta senki sem lakna benne. A bútorokat fehér lepedőkkel terítették le. Nem voltak órák a falakon, egyetlen kép vagy dísztárgy sem a polcokon. A sarokban egy kartondoboz árválkodott, mindenféle fotókkal és vázákkal teletömve.
Kivinné a bőröndömet a kocsihoz? Szeretnék néhány percre egyedül maradni. Aztán, ha Ön is úgy gondolja, visszajöhetne értem, hogy lekísérjen az autójáig. Nem vagyok valami jó erőben. Miután beraktam a bőröndöt a csomagtartóba és visszaértem, belém karolt. Lassan, nagyon lassan odasétáltunk a taximhoz. Közben végig a kedvességemért hálálkodott. Semmiség – feleltem. Minden utasommal úgy bánok, ahogyan mástól is elvárnám, hogy az édesanyámmal bánjon.
Milyen jó fiú maga! – mondta, ahogy beült a hátsó ülésre. Odaadta a címet, aztán megkérdezte: Mehetnénk esetleg a belvároson keresztül?
- Nem az a legrövidebb út. – vágtam rá gyorsan.
- Ó, azt egyáltalán nem bánom. – mondta. Egy hospice-házba tartok.
Belenéztem a visszapillantó tükörbe. A szemeiben könnycseppek csillogtak.
- Nincs már családom. Mindenki meghalt. Nagyon csendesen beszélt. A doktor úr szerint nekem sincs túl sok hátra. Csendben a műszerfalhoz nyúltam és kikapcsoltam az órát.
- Mit szeretne, merre menjünk?
 
A következő két órában bebarangoltuk a várost. Megmutatta nekem azt az épületet, ahol réges-régen liftes kisasszonyként dolgozott. Aztán elmentünk abba a városrészbe, ahová új házasként a férjével költöztek. Egy picit megálltunk egy bútorraktár előtt. Azt mondta, lány korában az még bálterem volt, és a többiekkel odajártak táncolni.
Néha megkért, hogy álljak meg egy-egy sarkon vagy egy épület előtt. Nem mondott semmit, csak maga elé révedt.
Ahogy a hajnal első sugarai megjelentek a horizonton azt monda: Most már mehetünk. Elfáradtam. Szótlanul haladtunk a megadott címig. Alacsony épület volt, a feljáró az előtetővel fedett főbejáratig vitt.
Két egyenruhás alkalmazott jelent meg, ahogy megérkeztünk az ajtó elé. Profi udvariassággal segítettek, figyelték az asszony minden mozdulatát.
Kinyitottam a csomagtartót, és elvittem a bőröndöt az ajtóig. Az utasomat már beültették egy kerekesszékbe.
- Mennyivel tartozom? – kérdezte és benyúlt a retiküljébe a pénztárcájáért.
- Semmivel. – feleltem.
- Magának is meg kell élnie valamiből. – mondta.
- ’Vannak más utasaim is. – szereltem le.
Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajoltam és megöleltem. Meglepő erővel szorított magához.
- Nagy örömöt okozott egy kis öregasszonynak. – mondta végül: Köszönöm.
Megszorítottam mindkét kezét és visszasétáltam a kocsihoz. Hallottam, ahogy mögöttem becsukódik a ház ajtaja. Egy életre zárták rá az ajtót.
 
Aznap csak vezettem, céltalanul. Nem vittem utasokat. Nem volt kedvem beszélni. Egyre csak az járt az eszemben, mi lett volna, ha az asszony egy dühös sofőrt fog ki? Vagy valakit, aki türelmetlen? Vagy mi lett volna, ha én magam vagyok türelmetlen és elhajtok kopogás nélkül?
Lassan megértettem, hogy egész életemben nem tettem még fontosabb dolgot, mint előző éjszaka.
Egész életünkben a nagy dolgokra várunk. És a nagy dolgok néha meglepő álruhában érkeznek: úgy vannak csomagolva, hogy aki nem figyel, az észre sem veszi, mennyire fontos lehetőséget mulasztott el. 
 

Isten két dobozt adott nekem, és azt mondta :

- A fekete dobozba gyűjtsd bánatodat és a minden örömödet az arany dobozba.
Megfogadtam amit mondott, így mindkét dobozba gyűjtögettem, ahogy kérte.
Az arany doboz napról napra nehezebb lett, de a fekete egyre könnyebb.
Kíváncsiságból kinyitottam a fekete dobozt, hogy megtudjam az okát.
A doboz alján találtam egy lyukat, melyen a bánat kipotyogott.
Megmutattam Istennek a lyukat és eltűnődtem,
  - Kíváncsi vagyok, hogy hova tűntek belőle a bánataim !
Ő gyengéden elmosolyodott és így szólt :
- Gyermekem, mindegyik itt van velem.
Megkérdeztem Istent :

- Miért adtad nekem a dobozokat ? Miért adtad az arany dobozt és a lyukas feketét ?
- Gyermekem, az arany dobozt azért adtam, hogy számold az áldásokat, a feketét pedig azért, hogy tudj elengedni..

(Ismeretlen szerző )

Hajlamosak vagyunk arra, hogy a fájdalmas és bántó dolgokat, eseményeket nem tudjuk elfeledni, és gyakran előhozzuk azokat. Ilyenkor olyasmi történik velünk, mint amikor a gyógyulás közepén tartó sebet ismét feltépnénk. Engedjük el ezeket a  fájdalmakat, ne emésszük magunkat, hiszen változtatni már úgy sem tudunk rajta.

Emlékezzünk inkább a szépre, a jóra és az örömre.